„Itt is jobb, mint Csíkban” (3.)

Az erdélyi barokk kor végéről származó, de már a klasszicizmus jegyeit is magán viselő plébániatemplom 1787 és 1793 között nyerte el mai formáját Kadicsfalvi Török Ferenc (1731–1804) plébános és esperes idejében. Maga az építtető a templom szentélyében nyugszik, sírja egyike a legrégebbieknek.

Sajnos, hiába állt itt már a 14. század előtt román kori templom, amely feltételezhetően a telegdi esperesség székhelye volt, annak – feltételezhetően gótikus stílusban átalakított vagy újjáépített – utódjából úgyszólván minden követ felhasználtak a mostani templomhoz. Beépítve mindössze egy 1679-ből származó késő reneszánsz ajtókeret látható. Ha bemegyünk a templom főbejáratától jobbra elhelyezkedő temetőkapun, mindjárt a régi cinterembe érünk, ahol – feltételezhetően – a középkorban itt szolgáló lelkészek és híveik nyugszanak, de ma már ennek semmi látható nyoma.

A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum ma aktív munkatársai nem tudnak itteni ásatásról, a szakirodalom sem említ földfelszín alatti kutatást. Feltételezhető, hogy a legelső emlékek közt a plébániatemplom és a közösség korábbi jótevőit, az itt szolgáló világi papok és szerzetesek sírját kellene keresnünk. Mária Terézia (1740–1780) idejéből való az a rendelet, amely tiltja a templomok kerítésén belüli temetkezést, s ily módon az egyházközség kénytelen temetőkertet vásárolni, amely az utóbbi két évszázadban aztán több alkalommal is bővült, mígnem elérte mai méretét.

A temetőgondnokság itt figyel arra, hogy a régi és gazdátlan sírkövek egy része védett helyre és leltárba kerüljön, de a látogató számára még így is rejtve marad, hogy azokat kik és kiknek az emlékére állíttatták. Derzsi András gondnok évtizedek óta kutatja a temető régi sírköveit, és ennek a kutatásnak jól láthatók az eredményei.

A kőkeresztek, a stílusjegyek, az itt-ott leolvasható felirattöredékek arra utalnak, hogy ezeket a köveket sem készíthették a 18. század közepénél-végénél korábban, és mivel nem olyan személyiségeknek állíthatták, akik várostörténeti szempontból is nyomot hagyó munkássággal rendelkeznek, napjainkra már feledésbe merültek a részletek. A 17. századi vagy korábbi síremlékek ma már nincsenek a föld felszínén, esetleg olvashatatlan rajtuk a felirat, s mivel nem tartoznak egykor közismert, illetve jelentős életművet hátrahagyó személyiséghez, nem bírnak különösebb jelentőséggel. Legalábbis: nincs tudatosan gondozott legendáriumuk.

A mai Tamási Áron Gimnázium jogelődjét 1593-ban alapították. Albert Dávid történész – aki 34 éven át tanított ebben az iskolában, amelynek 15 éven át igazgatója is volt – több iskolatörténeti tanulmányt közölt. Szerinte is egyértelmű, hogy az alapítástól rövid ideig, „majd 1652-től megszakítás nélkül 1773-ig (ekkor oszlatják fel Erdélyben a rendet) a jezsuiták biztosítják az iskola fenntartását, tanítókkal, tanárokkal való ellátását”.

A későbbiekben a Szent Miklós-hegyi templom plébánosa egyben az iskola vezetője is. Ilyen értelemben összefügg a katolikus iskola a templommal és a mellette lévő temetővel, hiszen itt volt az iskolai és az egyházi személyzet nyughelye. A jezsuita vezetés koráról tudjuk, hogy a paptanárokat elég sűrűn helyezgették Erdély és Magyarország más rendházaiban, oktatói és misszionáriusi minőségben működtek, sőt az sem volt ritka, hogy Közép-Európában, többnyire német nyelvterületen vagy éppenséggel Rómában töltötték pályafutásuk egy részét.

A jezsuita szerzetestanárok, igazgatók sora a rend feloszlatásáig végigkövethető, ám azon kevesek sírja sem lelhető fel ebben a temetőben, akik itt nyugszanak. Ilyen személyiség volt Bajnóczi Gábor, aki 1704 és 1710 között jezsuita rendfőnökként és gimnáziumi igazgatóként szolgált, a szegények jótevőjeként is kiemelkedő munkásságot fejtve ki, pestisjárvány áldozatául esett. Zsombori (Sombori) József (1783–1822) jóval később élt, és dolgozott az itteni katolikus intézményekben, az ő idejétől immár fennáll az emlékhelyek kontinuitása.

Azt kell megbecsülni, ami látható és megmaradt

Másfél évtizeddel ezelőtt a ma 91. életévében járó Péter Attila nyugalmazott matematikatanár – aki a város szülötte és a római katolikus gimnázium egykori diákja, majd 28 éven át tanára – összegyűjtötte az 1804 és 1998 között itt tanító elődök sírjáról fellelhető információkat, és azokat A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium egykori tanárainak sírjai című munkájában közzé is tette.

A Szent Miklós-hegyi temetőben 32 pap és tanár sírját azonosítja, és megemlíti azt az emlékkopjafát, amelyen hét egyházi méltóság, katolikus pedagógus neve olvasható. Kétségtelen, hogy az általa összegyűjtött emlékek képezik a temető múltjának gerincét. Többnyire jól karbantartott, megváltott sírok ezek.

Fontos lehet még azoknak az itt nyugvó elődöknek a sora is, akik protestánsok voltak, hiszen a református temető megnyitásáig (1758) közösen használták ezt az udvarhelyiek. Protestáns szemszögből nemcsak a 18. század közepe előtti kort, hanem a későbbi századokat is vizsgálni kell, hiszen a legkülönbözőbb világi szakmákban, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a hadügyben, az orvoslásban dolgozók emlékei sincsenek tudományosan feltárva. Sem katolikus, sem protestáns szemmel nem vagyunk képesek teljesen átlátni azt a polgári múltat, amelyet az elmúlt két és fél évszázad folyamán azért viszonylag pontosan dokumentáltak.

Az önbecsülés és a múlt idegenforgalmi hasznosítása a Szent Miklós-hegyen sem teljes. Kiváló emlékhely a Borsod megyéből ide sodródott néhai Kiss Ferenc (1819–1871), Bem kürtösének sírja. Ez már a második sírkő, az első megrongálódott, de – a plébánia jóvoltából! – az újra is rákerült az eredeti felirat. Aztán azok a sírok, amelyek – bár nem mindig katolikus személyiségekhez kötődnek – a nem is olyan távoli múltból üzennek: Hargita (Scheffler) Nándor (1853–1913) tanár-szobrászművész, Spanyár Pál festőművész (1874–1936), Tomcsa Sándor író (1897–1963).

A közelmúlt személyiségei is benne élnek a köztudatban

Az is lehetséges, hogy jórészt a személyes kötődés okozza, de sokan állítják Székelyudvarhely mai lakosai közül, hogy fontosak számukra azok a sírok, amelyek a közelmúltban elhunyt személyiségekre emlékeztetnek. Ilyen néhai László Ignác (1898–1981) és Pálfi Géza (1941–1984) esperes-plébánosok sírja, de ugyanúgy fontosak bizonyos közismert személyiségek síremlékei is: a városi párttitkárként is igen népszerű idősebb Molnos Zoltán (1933–1984), Kacsó András (1932–1987) koreográfus vagy a tragikus hirtelenséggel elhunyt Zenglitzky Zoltán (1965–1997) operatőr-filmrendező nyughelye.

A város lakosságának az a véleménye – ami nem reprezentatív felmérés eredményeként fogalmazható meg –, hogy az itteni legnagyobb és nyugodt lelkiismerettel ökumenikusnak is nevezhető temetőben olyan térképet vagy eligazító táblát lenne érdemes kihelyezni, melynek segítségével a turista és a helyi ember is egyaránt könnyen eligazodik.

A templom és közvetlen környezete mindenképp megérdemelne egy részleteket tisztázó ásatás- és kutatássorozatot, hogy tudományos igénnyel váljék meghosszabbíthatóvá az emlékezet. A mindenkori városvezetés és a helyben működő tudományos műhelyek munkatársainak feladata pedig a helyi Pantheon állandó gyarapítása, karbantartása és köztudatban való érvényesítése, itt a Szent Miklós-hegyen is.