Szórványmagyar-sors Székelyföld szomszédságában

A település helyén, a Kerekdomb nevű határrészen állítólag már Szent László királyunk idején várkastély állott, de az oklevelekben csak 1319-ben tűnik fel először, Nogsoyou néven. Egyesek szász alapításúnak tartják, mások szerint őket az 1241-es mongol inváziókor eltűnt magyarság helyére telepítették. Mindenesetre dűlőnevei magyar múltra (is) utalnak: Solymosi-patak, Gyertyános, Vackorfáknál, Szőlők megett, Örmények kútja, Szárazpatak, Tóárka, Fövényes, Kápolna, Óriás, Magyarok árka, Erdőalja, Lügetalja, Vízközt, Tér…

A reformáció térhódításakor szász lakói a lutheránus, magyar lakói a kálvinista hitet választották, a régi templom az előbbiek kezén maradt. A reformátusok előbb a 17. század elején, majd – miután az szűkösnek bizonyult – 1750 körül felhúzott fatemplomba szorultak, majd csak 1783-ban épült folyami kőből és téglából időtálló hajlékuk a gróf Wass Krisztina által ajándékozott telken fia, gróf Kemény Sámuel jóvoltából. A népies rokokó stílusban díszített, faragott padjairól, kőszószékéről, 1886-ban készült orgonájáról közismert késő-barokk istenháza és a torony fedélszékét 1859-ben ismeretlen eredetű tűzvész semmisítette meg, csak 1876-ban tudták helyreállítani.

Az elkártyázott kastély

Az egyházközség még jó pár évvel ezelőtt is büszkén őrizte a Loránttfy Katalin által 1660-ban ajándékozott díszes ónkannát és azt aranyozott ezüstkehelyt, amelybe Apafi Mihály születésének évszáma (1632) van beleróva. Nyilván, nem véletlenül, hiszen a majdani erdélyi fejedelem nagyapja, gróf Apafi Miklós már 1600 körül megkapta a 14. század végétől a Losonczi–Bánffy család birtokát képező nagysajói uradalom egy részét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemtől. Ez volt a jutalma az 1596-os székely felkelés vérbe fojtásáért.

A faluban azonban még mindig áll két hajdani nemesi hajlék, az egyik ma községháza. Ezt is a Kemények építették, aztán a Bánffy család tulajdonában került. Utolsó magyar tulajdonosa, Bánffy Endre az 1940-es években kártyán elveszítette.

A másikban általános iskola működik. A 17. század eleje óta több erdélyi fejedelem, köztük II. Rákóczi Ferenc, aztán egy időre Mária Terézia kezén is megfordult. Később a Kemény család kibővítette, annak férfiágon való kihalása után pedig nemesi vadászkastélyként fungált, mígnem 1920-ban a román állam meg nem kaparintotta. Előtte fura performansz fogadja az arra járót: az egyik, padra hajazó alkalmatosság kék-sárga-pirosra, a másik piros-fehér-zöldre van festve – úgy látszik, itt már nyugodtan megengedhetik maguknak ezt a nagyvonalúságot.

Templom három Daciáért

Nagysajó a szórvány sanyarú sorsának tükre. A főként Moldvából érkező románság ugyan már a 17. század elejétől, a Basta rémuralmával járó drasztikus népességpusztulás után kezdett ide is betelepedni, 1910-ben még 685 szász, 611 román, 385 magyar és 23 cigány alkotta összesen 1677 fős lakosságát. Zsidók nem szerepelnek az akkori statisztikában, holott jelentős számban éltek itt – az annak idején a reformátusokéból számukra elkülönített temetőjük még álló, de többnyire már ledüledezett sírkövei is erre emlékeztetnek. Aztán 1944-ben az összest, mintegy húsz családot haláltáborba hurcolták, senki sem került vissza a faluba. Elődeik nyughelyét jó pár évvel ezelőtt, egy Izraelbe szakadt hajdani lakos vagy annak leszármazottja megbízásából még gondozgatta egy helybéli magyar, de miután meghalt, senki nem tette be ide a lábát. Nagyon nem is lehet az összenőtt bokroktól, illetve a szögesdrót-kerítéstől.

A temető sok mindenről árulkodik, többről, mint az élők hétköznapjai. 1992-ben a 383 családból még 60 bizonyult magyarnak (az 1431 főből 188), és mindössze 4 szász embert sikerült nyilvántartásba venni. 2011-ben az 1200 főnyi népességből alig 111 vallotta magát magyarnak, a többi románnak és cigánynak, a legutóbbi népszámlálás adatai alapján pedig az egész községben, tehát Árdányt, Paszmost és Sajósolymost is beleszámolva hivatalosan 61 a magyarok lélekszáma, ami nagyjából 2 százalékot, a reformátusok arányában pedig 3 százalékot jelent. A szászoknak hírmondójuk sem maradt.

Nagysajó hajdanán komoly várfallal körülvett középkori temploma helyén 1900–1902-ben építettek egy nagyobbat az evangélikusok, kazettás mennyezettel. A több mint 120 szász család azonban a kivándorlás sorsára jutott, már akiket 1944 szeptemberében nem vitt magával a német hadsereg; helyükbe (is) románok költöztek.

Miután hívek nélkül maradt, a templomra és a hozzátartozó ingatlanokra az ortodox egyház tette rá a kezét az 1980-as években, formailag 200 ezer lej, azaz három Dacia személygépkocsi ára ellenében, a várfalaknak ma már csak a nyomait lehet kivenni. A bejáratnál – román nemzeti színű lobogók és két páncéltörő ágyú között – „a haza szabadságáért és függetlenségért” 1916–1919, valamint 1940–1944 között életüket áldozó nagysajói hősi halottak emlékműve nyomatékosítja az új urak kilétét. German Grigore, Cociș Ștefan, Cociș Ioan, Suciu Ioan, Balmos Toader, Czcekely Ioan, Jula Toader, Cociș Toader, German Toader, Suciu Mihailă – vajon milyen nyelven beszéltek az őseik, és ők melyik „hazáért” adták életüket 1916-tól 1919-ig? És a református templomban vajon miért nem szerepel egyikük neve sem a két világháború nagysajói áldozatainak emléket állító márványtáblán?

Holtában is hívek lába alatt

A református temetőnek is csak az újabb része karban tartott, főként azoknak a nyughelye, akiknek még élnek hozzátartozóik, a többit benőtte a fű, a régebbi sírköveket pedig a bozót és az aljnövényzet. A csíkszentsimoni Rode János, „valamint még családjának hét tagja” sírtábláját is alig lehet észrevenni – jó lenne tudni, ők mikor, hogyan kerültek ide. A református temetőbe egyébként fura módon csak az ortodoxon keresztül lehet bejutni, elvileg a pópa rábólintásával, de ott is megannyi magyaros hangzású névben akad meg a szemünk.

Májai-Varga Zoltán tiszteletes, akinek a fentebb említett klenódiumokról nincs tudomása (ígérete szerint utánanéz) ma 112 hívét tartja számon, de évek óta nincs keresztelő, nem tud vallásóra-csoportot indítani. Minden vasárnap van istentisztelet, de általában csak tízen-tizenöten jelennek meg. Az elöregedett gyülekezet részben a temető elárvult állapotára is magyarázatul szolgál, hiszen segítő kezet nehéz találni.

A templom és környéke viszont jól karban tartott, gondozott. Bent emléktáblák jelzik, Rápó Béla 43, Tőkés József (Tőkés László, az 1989-es rendszerváltás meghatározó személyiségének nagyapja) 41 éven át szolgálta a gyülekezetet. Ő a félköríves bejárat előtt, valahol nagysajói hősi halottaknak emléket állító kopjafa alatt nyugszik, de „jeltelen sírban”, végső kérésének eleget téve temették oda. Ezt azzal indokolta, hogy mivel éltében folyton a hívei „útjában volt”, hadd maradjon így a holta után is.

Bele kell törődni?

A temetőt, a templomokat és a kastély-utódokat leszámítva a régi világnak csak elvétve találjuk nyomát a faluban, pedig az még elevenen él az idősek, így például a 83 éves Nagy Pál emlékezetében. Az ő édesapja leventekiképző volt a „kicsi magyar világ” idején, és bizony románokat is oktatott, merthogy akkoriban „mind jól beszéltek magyarul.” Tagja volt az 1911 és 1944 között működő helyi rezesbandának is, aztán – a magyar hadvezetés utasítására – neki és családjának is menekülnie kellett.

Három lélek kivételével minden magyar elhagyta akkor a falut, vasúton, szekéren, ki ahogy tudott. Egy részük, mintegy hatvanan meg sem álltak a Dunántúlig, mások a Szilágyságban, illetve Dés környékén húzták meg ideiglenesen magukat. A menekültek többsége 1945 júniusában, Dózsa Dániel lelkész vezetésével tért vissza szülőföldjére, ahol meleg otthon helyett bevert ablakú, kifosztott házak vártak rájuk, no meg az állandó rettegés, a meghurcoltatás, amit a magát nyeregben érző söpredékből álló bandák műveltek velük a román csendőrök és az ortodox pópa néma cinkossága – vagy inkább tevőleges szerepvállalása – mellett. A rezesbanda templomban hagyott hangszerei közül egyet sem találtak meg, a harmónium tönkrement, a megrongált orgona hosszú ideig néma maradt.

Nagy Pali bácsi fia és lánya egyaránt vegyes házasságban él. Román menyéről büszkén meséli, hogy ortodox létére a fiúgyerekeit apjuk vallásában, reformátusnak kereszteltette, a konfirmálásukon maga is részt vett, magyar iskolába járatta őket. Szemem csillanásából olvasva azonban gyorsan le is hűti a lelkesedésemet, mondván, az ilyesmi azért ritkaságszámba megy, a többség inkább a román vonalat erőlteti, mert az nem jár megaláztatással. „Ebbe bele kell törődni” – jegyzi meg búcsúzóul, és hazafele végig az jár a fejemben, vajon igaza van-e.