Románia újrafelosztásának székelyföldi csapdái

– Csak megyék kellenek Romániának, vagy szüksége van a régiókra is?

– Szerintem a hatóságok és a véleményformálók fogalmi zavarokkal küszködnek. Egyszerűen nem értik, hogy mi a régió. Ez nemcsak román tulajdonság: Magyarországon sincs ez benne a köztudatban. Ott is úgy rajzolták meg a hat fejlesztési régiót, hogy összecsaptak három-három megyét, míg Budapest és Pest megye külön egységet alkot. Botrányosan hiányosak az ismeretek, és ebből fakadnak az ilyen furcsa tervek, mint a romániai nyolc óriásmegye. Igazán nem is tudom, hogy egyáltalán miért nevezik megyének, mert ezek fejlesztési régiók, pontosabban rosszul kialakított egységek. Legtöbb európai országban háromszintű a közigazgatás: városok, illetve községek, továbbá a megyék és végül a régiók. Kisebb országokban működik az, hogy nincs egy megye típusú köztes közigazgatási egység, de Romániában bőven elfér ez a hármas lépték.

– Egyik megjegyzéséből, arra lehet következtetni, hogy ezek a régiók a jelenlegi formájukban sem életképesek…

– Ez jól látszik a napjainkban zajló közvitákból, nemcsak Erdélyben panaszkodnak a nyolcmegyés beosztások miatt, hanem a konstancaiak sem értik, hogy dobrudzsaiakként hogyan kerülhettek Dél-Moldovához. Ezek a viták egyfelől történeti, másfelől identitásviták. Azon kívül, hogy itt mindenki tudja, hogy vannak az erdélyiek, a moldvaiak, havasalföldiek, néha az egyes települések besorolásánál is már úgy száz éve folyik a vita, hogy melyik hova tartozik. Ezekre rátevődnek a gazdasági viták is, hogy egyes régiók elmaradottabbak, mások fejlettebbek. Holott ez a természetes. Azt gondolom, alapvető tévedés abból kiindulni, ahogy a PD-L tette, hogy azért kell ez nyolcmegyés közigazgatási átszervezés, mert hasonló fejlettségi szinten vannak ezek a közigazgatási egységek. Éppen az kellene legyen a cél, hogy az elmaradottabbakra több pénzt fordítunk és fejlesztjük. Ez az európai gyakorlat.

Spanyolországban és Olaszországban, ahol a régióknak már hagyományuk van, ez történik. Lombardiának négyszer több a GDP-je, mint Calabriának. Ezek a különbségek minden állami erőfeszítés ellenére sem szűntek meg az utóbbi száz évben, de azért senki sem mondja, hogy szabjuk át Olaszországot, mert ez statisztikailag jobban mutat. Továbbá a régiók meghatározásánál a lakosság száma sem mérvadó. Ha megnézzük például Olaszország tartományait, akkor Dél-Tirolban négyszázezren élnek, míg Lombardiában 10 millióan, de van egy olyan tartomány is, ahol nyolcvanezren. Elvileg ez nem kellene problémát jelentsen. Aki ezeket hangsúlyozza, politikai álláspontot akar szakmaiként eladni, holott mellőz minden logikai érvet.

Romániában, Erdélyben is el kell fogadni, hogy létezik egy Nagyszeben és környéke, vagy Brassó és környéke, amely fejlettebb, és egy sokkal elmaradottabb Máramaros és Székelyföld. Továbbá a régiókat működtetni is kell, és én itt látom a problémát, hogy Románia nem tud elszakadni a központosított állami közigazgatás szemlélettől, ezért sem működhetnek ezek a régiók, és ezért nem tudják hatékonyan lehívni az uniós forrásokat, vagy ha sikerül is megkapni az uniós pénzt, nem tudják azt hatékonyan elkölteni.

– Van-e ennek etnikai oldala, vagyis hogy a Székelyföldön élő tömbmagyarságot szeretnék szétoszlatni, mit tehetne ez a régió?

– Bizonyosan, nagyon hátrányos lenne a magyarok számára, ha létrejönne ez a középső régió vagy óriásmegye, ebben a magyarok teljesen alárendelt szerepet játszanának. Nem is második, hanem a harmadik hegedűs szerepét. Először ott lenne Brassó, másodikként Szeben, és csak ezután jöhetne Marosvásárhely, sőt csak negyedikként számítana a most Hargita és Kovászna megyékből álló térség. Ezért reménykedni kell abban, hogy a középső megye létrejöttét elsősorban a szebeniek akadályozzák meg. Teljesen abszurdnak tartom, hogy egy olyan város befolyását, hatását, mint Szeben megszüntessék, de Marosvásárhely román elitjének a torkán sem fogják könnyen lenyomni Brassó domináns szerepét. Tehát nem a magyar ellenállástól tarthatnak a kezdeményezők, a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ez csak verbálisan nyilvánul meg, sokkal inkább attól, hogy a saját etnikumú lakosság fog keresztbe tenni, és persze nemcsak középrégióban, megyében, hanem máshol is.

Én inkább egy sajátosan székelyföldi dilemmára szeretném felhívni a figyelmet, amit az ötvenes évekbeli Magyar Autonóm Tartományról szóló könyvemben is ecseteltem. Nehéz volt elhatárolni, hogy itt legyen-e ipari fejlesztés vagy sem. A modernizáció ugyanis óhatatlanul magával hozza a nemzetiségi arányok megváltoztatását. A történelem igazolja, hogy azokban a régiókban maradtak meg szinte érintetlenül az etnikai tömbök, amelyeket az iparosítás, a fejlesztések elkerültek. Ez viszont nem biztos, hogy összhangban van azzal, amit a térségben élő lakosság akar, lehet, hogy a többséget már jobban foglalkoztatják a szociális kérdések, mint a nemzetiségi jogok, például, hogy nagyobb a munkanélküliség, mint máshol, vagy alacsonyabb az átlagbér stb. Én úgy érzem, hogy lentről, vagyis a lakosság részéről egyre nagyobb nyomás érkezik a fejlesztések irányába. Ez a nagy ellentmondás, mert az autópályával és egyéb fejlesztéssel együtt jön a bukaresti tőke, és megváltoznak az etnikai arányok, ahogy ez már Marosvásárhely esetében meg is történt. Ha azt mondják az RMDSZ helyi vezetői, Borboly Csaba és Tamás Sándor, hogy akkor is fejlesztések kellenek Hargita és Kovászna megyében, ha megváltozhatnak a nemzetiségi arányok, ez legitim álláspont, amit viszont következetesen fel kell vállalni. Ha nem, akkor azért harcoljanak, hogy ez a régió tovább is mezőgazdaságból, fakitermelésből és turizmusból éljen. Amit nem látok a Székelyföldre vonatkozó regionalizációs vitákon, az a határozott, elkötelezett társadalompolitikai fellépés. Ez nemcsak abból adódik, hogy legtöbben nem ismerik a történelmet, hanem abból is, hogy nem döntötték el, melyik stratégia mentén induljanak el.

– Jól ismeri Románia közigazgatási törvényét, véleménye szerint az 1950-es tartományi felosztás volt jobb (melyet 1952-ben korrigáltak, létrehozva a Magyar Autonóm Tartományt), vagy a jelenlegi, 1968-ban létrehozott megyés szerkezet?

– Véleményem szerint mindkettő nagyon rossz. 1950 előtt és után is kétszintű közigazgatási felosztás létezett. 1950-ben, az új tartományok meghatározásánál sem történeti, sem kulturális tényezőkre nem voltak tekintettel, fiktív vonalakat húztak. Mindenki panaszkodott, és sokan nem tudták, miért tartoznak oda, ahova őket tették. Kizárólag absztrakt (nem létező) gazdasági szempontok alapján döntöttek egy olyan országban, melynek még el sem készült az első öt éves terve. 1952-ben csak a Székelyföldön jön egy korrekció, amikor létrehozzák a Magyar Autonóm Tartományt (MAT), ebből lesz 1961-ben a Maros Magyar Autonóm Tartományt (MMAT), ahol többségben éltek a magyarok (a MAT-ban 77 százalékban, a MMAT-ban 60-61 százalékban), mindkettő Marosvásárhely központtal. Novák Csaba Zoltán kutatásaiból tudjuk, hogy 1968-ban jött létre a mai szerkezet, melynek lényege az volt, hogy meghagyták ezt két magyar többségű területet (az új Hargita és Kovászna megyét), de ennek magas ára volt: Marosvásárhely leválasztása a Székelyföld térképéről. Marosszéket egy nagyobb, románok lakta tömbhöz csatolták, és Marosvásárhelyt erőteljesen fejlesztették. Mára világossá vált, hogy Vásárhely és a volt Marosszék nincs benne a székelyföldi projektekben, és ezt a helybeliek sokszor fel is vállalják, mert (ha nem is vallják be az RMDSZ politikusai) számukra ez gazdasági visszaesést jelentene.

– Dél-Tirol esetében viszont létezett ez a határozottság, ott a turizmusra erősítettek rá.

– Igen, az olasz állam már a harmincas években egy nagyon határozott iparfejlesztésbe kezdett, nagyon sok olasz munkás érkezett a térségbe akkoriban, de a második világháború után, amikor rendezni kezdték a nemzetiségi kérdést, a német lakosság egyértelműen a turizmusban találta meg a kitörési pontot. Húsz-harminc év alatt egy virágzó paradicsomot építettek egy korábban elmaradott régióban. Székelyföldet is ehhez a térséghez lehet hasonlítani, itt is hegyvidék van és kisebb lakossággal rendelkező városok. És senkit nem zavar, hogy a mai autonóm Südtirol megye székhelyén, Bozen/Bolzánóban két harmad az olaszok aránya. Tehát Marosvásárhelyből is lehetne még „magyar” központot építeni, ha lenne politikai akarat. Nem lehet viszont figyelmen kívül hagyni a külföldi nyomást. Ausztria az ENSZ előtt nem vette le a kezét Olaszországról húsz évig, 1992-ig, vagyis mindaddig, amíg nem volt meggyőződve, hogy Dél-Tirol kérdése valóban rendeződött. Továbbá ott volt a jó konjunktúra is, hogy Olaszország egy gyors fejlődének induló jóléti állam volt, és hatalmas összegeket tudott áldozni a hetvenes-nyolcvanas években a térség fejlesztésére. Nem hiszem, hogy Bukarest megtenné ezt a Székelyfölddel. Főleg a mostani helyzetben, amikor a román egészségügy és tanügy omlik össze, és megszorítások jönnek. Egyetlen kitörési pont az uniós források elérése, de ezek lehívásához és ésszerű elköltéséhez jól meghatározott régiók és persze reális célok szükségesek.

Stefano Bottoni az olaszországi Bolognában született 1977-ben, édesanyja anyaországi magyar. Tanulmányait szülővárosában végezte, ahol történészi diplomát, majd 2005-ben doktori fokozatot szerzett. Magyar és közép-európai jelenkori történelemmel foglalkozik, 2006-tól a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai-ösztöndíjasa, 2009-tól az MTA Történettudományi Intézet tudományos munkatársa. 2005-től a bolognai egyetem megbízott oktatója. Kutatásait a Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története 1952–1960 című kötetben foglalta össze, amely 2008-ban jelent meg a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál.