Újraélesztés: esély vagy a szenvedések meghosszabbítása

Kovács Judit 24 éve dolgozik az intenzív terápián, és mintegy két évtizede foglalkoztatja az élet és halál kérdéseinek tanulmányozása, de saját bevallása szerint az évek múlásával – minél többet tanulmányozza ezt – egyre inkább kevesebbet tud.

A sürgősségi orvoslás nehézségeiről

Az előadó, aki maga is dolgozott sürgősségi orvosként, elmondta: a hirtelen súlyosan megbetegedett vagy balesetet szenvedett ember esetében a rohammentősöknek nagyon sok gyors döntést kell hozniuk az illető megmentése érdekében. Ilyenkor olyan sok a tennivaló, – amelyeket különféle protokollok (eljárásrendek) próbálnak szabályozni, a döntéseket, feladatokat megkönnyítendő –, hogy nincs is arra idő, hogy a szakemberek a betegben a lélekkel rendelkező, haldokló embert lássák, ilyenkor csak a munkájuk tárgyát látják benne, akit újra kell éleszteni. Közben a mentőorvosnak nap mint nap meg kell küzdenie a mikor végezzünk újraélesztést kérdéssel, azzal, hogy etikus-e valakit újraéleszteni, aki eljut betegségének egy végső fázisába vagy pedig hagyni méltóságteljesen meghalni. A helyzet azért is bonyolult, mivel a sürgősségi orvos sosem tudhatja biztosan előre, hogy az illető szenvedéseit hosszabbítja-e meg vagy pedig újabb esélyt adott az életben maradáshoz. A nyugati országokban létezik az úgynevezett do not rescucitate order (ne éleszd újra), egy olyan rendelkezés, miszerint a személy még életében eldöntheti, hogy hogyan szeretne meghalni: úgy, hogy az orvosok utolsó percig küzdjenek az életéért vagy pedig egy adott ponton megálljanak a kezeléssel, az újraélesztéssel.

Egy másik etikai kérdés, hogy meddig kell végezni az újraélesztést? Hiába próbálnak erre a világ újraélesztési szervezeteinek protokolljai választ adni, ezt sem lehet tökéletesen meghatározni, hiszen van akinél 10 percnyi újraélesztés is súlyos agysérüléseket okoz, más személy esetében pedig nem.

Az intenzív terápián a beteg lelkileg is egyedül van

Kovács Judit elmondta, az intenzív terápiára a betegek általában súlyos megbetegedés következtében kerülnek, legyen szó hirtelen vagy hosszan tartó betegségről. A páciensek ezen az osztályon általában lelkileg is egyedül vannak, gépekhez kötve, akikhez az orvosoknak nincs ideje szólni. A kommunikáció is nehézségeket okoz  az orvos-beteg viszonnyá alakuló kapcsolatban, ugyanis – egy olyan világban, amelynek nincs halálkultúrája – az orvos nem tudja, hogy közölje azt, hogy a betege meg fog halni. Kovács Judit vallomása szerint minden egyes beteg halálával egy kicsit az orvosok is meghalnak, és ez egy olyan érzés, amit fél évszázadnyi praktizálás után sem lehet megszokni.

Az élet szeretetét tanulják betegeiktől

Az előadásban szó esett a hozzátartozókról, a haldoklás stádiumairól, a rossz hír közlésének kötelességéről, arról, hogy mit is jelent a halál. „Nem azt tanuljuk meg a betegektől, hogy rossz az elmúlás, hanem, hogy rendkívül jó élni. Használjuk ki azokat a pillanatokat, amíg élünk, mert törékenyek vagyunk, és nem tudjuk, meddig fog tartani” – vallott meghatóan a szakember, majd így folytatta: „Orvosokként nem vagyunk az élet és halál ura, nem mi kell eldöntsük, hogy mikor haljon meg egy beteg, mikor adjuk fel a küzdelmet, nekünk csupán az a feladatunk, hogy segítsünk a betegeknek, levegyük a vállukról a keresztet”.

A rendkívül érdekes előadás azzal a gondolattal zárult, hogy anyagi szinten minden nap meghalunk, mert minden nap millió sejtünk hal el és képződik újra, hétévente pedig az emberi szervezet tökéletesen kicserélődik. „Miért vagyunk mégis ugyanolyanok? Mert valami ezt összetartja: egyesek azt mondják, hogy DNS, mások azt, hogy lélek”  – fejtette ki Kovács Judit. Az előadást meghitt hangulatú beszélgetés követte, Mártha Orsolya moderálásával.