Öregdiákok, ha összebotlanak nyárelőn

Sokan kezdték el a középiskolát, közülük sokan lemorzsolódtak az ötvenes évek majdnem derekáig, hogy aztán 1954-ben százötvennyolc véndiák ballagjon ki az iskolakapun egy nagybetűs, mindazonáltal bizonytalan, ellentmondásokkal terhelt életbe, amelyről akkor még senki sem tudta, mit tartogat számukra. Volt a kezükben egy érettséget igazoló papírfecni, a lelkükben nagy-nagy akarás, szívükben pedig életerő. Ezt vitték magukkal hatvan éven keresztül, ez szaporodott a hat évtized alatt az iskola iránti rajongás visszavonhatatlanul tudatosuló biztonságával, s ezt hozták most vissza az ősi skóla falai közé. Nem mind. Hatvanöten már csak egy égi osztályfőnöki órán számolnak be sorsuk alakulásáról.

Négy osztály – X. A, X. B, XI. A, XI. B

Az oktatási reform jobbára tizenhat éves embergyerekekből kreált maturanduszt, s ők mellüket nekivetve a sorsnak, elkezdtek küzdeni egy értelmes jövőért. És vitték magukkal a batyut, amivel a Református Kollégium, a 2-es számú Fiúlíceum vagy épp a Rangheţ József Líceum – már attól függően, hogy mikor milyen elnevezésben tetszelgett a hatalom – feltarisznyálta őket (A Iosif Rangheţ nevet a négy és félévszázados iskola bizarr módon, de a kor szellemének megfelelően egy 1952-ben elhunyt illegalista-kommunista nevéről nyerte szűk négy évre. Merthogy az is mulandó...).

És abban a batyuban mindig volt bőségesen tartalék a küzdelemre. Mert olyan tanárok rakták tele, akik vajmi keveset törődtek az illegalista múlt történeteivel, számukra az volt fontos, hogy megfelelő útravalóval lássák el ezeket a tinédzser maturanduszokat.

A hatvan évvel korábbi véndiákok kitörő örömmel üdvözölték egymást az udvaron, azon nyomban megnyíltak az emlékezés csapjai, hosszan rázogatták egymás kezét, s nem volt ritka az sem, hogy a szemek sarkában könnycseppek csillantak, az emlékezés örök életű gyémántjai.

A hetvenes-nyolcvanas nebulók között ott volt két hajdani tanáruk: Darvas Erzsébet és Molnár Zoltán. Utóbbi nevetve mesélte el, hogy miként kapta ő a Makaróni gúnynevet. „Egy kémiai vegyület felépítését magyaráztam, s azt találtam mondani, olyan, mint a csőtészta. Az egyik gyerek meg csak bambult rám. Kérdem, nem tudod, mi az a csőtészta? Nem – jött a válasz. Hát a makaróni – akartam megkönnyíteni a képzelődést. Na, én másnaptól Makaróni lettem az egész iskola diákságának” – mesélte, s jóízűen nevetett most is a hatvan évnél régebbi történeten. Egyébként majd’ minden tanárnak volt nem is gúny-, inkább ragadványneve. Talán csak Csekme István volt valamilyen titokzatos ok miatt kivétel ez alól.

Hegynek fel

A négy osztály ősz hajú tanulói szépen sorban elindultak a díszterem felé. Valahogy úgy, mint hatvan évvel ezelőtt, a csengő hangja előtt. Talán valamivel lassabban, talán egy kicsit jobban szuszogva, szaporábban lélegezve, lépcsőfordulókat és szívrohamot kerülgetve, de mentek, ballagtak felfelé rendületlenül.

Bálint István, a jelenlegi 1167 diák Bolyaijának igazgatója így köszöntötte az öregdiákokat – annyi személyiséget láttam és látok most is, hogy már csak ez megér minden fáradságot. Kirsch Attila, a Marosvásárhelyi Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője summázott: nehéz időkben voltak iskolánk diákjai, de megharcoltak a nehézségekkel, s győztesek lettek. Weszely Tibor arra emlékezett, hogy hatvan évvel ezelőtt az Orbán vendéglőben tartották a bankettet, most pedig a konviktusban ülnek asztalhoz. Ez is valamiféle visszatérést jelent. Mint ahogyan az is, hogy Kovács Benci bácsi, egykori iskolalelkész helyére Csáki Károly, majd Gál József lelkészek állottak.

A nevetés fiatalít és nem hizlal

S mert nem is érettségi találkozó az, ahol komolykodva számot vetnek az öregdiákok, itt is, már a díszteremben, majd az osztályokban harsant a nevetés az egykori történetek, csínyek felidézésekor.
Egyszer az akadémia-tag munkásírót, Nagy Istvánt meghívták az iskolába előadást tartani. A nem túl nagy műveltséggel rendelkező író elkezdett a németek által elhurcolt Salamon Ernő költőről beszélni, s értetlenül vonta kétségbe az – amúgy méltán – agyba-főbe dicsért Gyönyörű sors című kötet értékeit. Amit nem tudott, az az volt, hogy a teremben ott ült Salamon Ernő özvegye, az iskolában tanító Huszár Ilona. Aki emígy reagálta le a dolgot, annyira halkan, hogy azért a meghívott – és a tömeg – jól hallja: „Ez tiszta hülye!”

Aztán felemlegették a zseniális tanár-aláírás hamisító Jenei István történetét, aki fogadásból kézállásban lement a Rákóczi-lépcsőn a Jókai utcáig, s vissza. Mire Jenei vehemensen tiltakozott – le igen, vissza nem!

Kolumbán Levente arra emlékezett, hogy Pap Sándor sporttanár milyen ribilliót csapott, ha sportolóit tiltott sörözésen érte. De amkor Bukarestben a 4x100-as váltóban országos bajnok lett a csapat (négyük közül három XI. A-s volt), ő maga vitte el sörözni a fiúkat.

Fülpösi Jenő, akit magyartanári diplomával rúgtak ki a tanügyből, s ítéltek koncepciós perben 9 év börtönre rendszerellenes izgatás miatt – amiből 5 év és 4 hónapot le is ült az amnesztiáig Dávid Gyula és Csiha Kálmán társaságában –, szinte derűs eleganciával beszélt a meghurcoltatásáról.

Weszely Tibor így beszélt: „Életem során elértem szakmai szempontból néhány sikert, de legbüszkébb mégis arra a 4x100-asra vagyok, amit megnyertünk Bukarestben”.

Sok fontos, értékes ember

Az osztályfőnöki órákon mindenki elmondta életútját, sikereit, kudarcait, de kimondatlanul valahol ott lebegett – sokaknak gyerekei külhonban próbálják az érvényesülés útját keresni. Apáik túlnyomó többsége idehaza, és sokkal nehezebb körülmények között találta azt meg, hála a nagyszerű tanároknak, hála a Bolyai mindenek fölött álló, máig ható szellemiségének. Az egyik találkozón egy ’54-es végzett így fogalmazott: „A rohanó élet kiütött minket a divatból, csak a leszármazottainkat sajnálom, akik hontalanok lettek, mi meg nosztalgiás, örökké küzdők maradunk”. Nagy igazság rejlik ebben.

Olyan tanárok neveltek ilyen diákokat, mint Barabás Béla, Csekme István, Dragomán Pál, Jánosi Zoltán, Nemes Károly, Kozma Béla, Darvas Erzsébet, Kiss Elemér, Pálfi Antal és a sor itt nem ér véget. Utóbbiról emlékezett egyik diákja így: „Vágyaink halmozottak – mondta az áldott emlékű Tóni (Pálfi Antal) bácsi, miközben pászkát sütött, hogy annak árából pótolni tudja megalázó nyugdíját.” Igen, ez is kor(kór?)tünet volt.

És akik megszívlelték Kozma Béla tanáruk szavait („A skóla mi vagyunk: te, én, ő – mi valamennyien. Bennem és benned, általam és általad él. Bennünk.”), a teljesség igénye nélkül: Balás Árpád helytörténész, Kolozsvári Zoltán kutató, Nagy Győző Marosvásárhely 1989 után első szabadon választott polgármestere, Tőkés Béla egyetemi tanár, Weszely Tibor Bolyai-kutató, Domahidi Ernő és Geréb Attila lelkészek, Orosz Albert György gyerekgyógyász, Szövérffi István teológus, Csíky Boldizsár zeneszerző, Dán József állatorvos, Kurkó János orvos, Székely Ferenc színházi szakember, Demény Árpád távközlési mérnök, Filep Kálmán Csaba állatorvos, Ferenczy István színész, Hajdu Árpád gyógyszerész, Komzsik István drámaíró, Péterffy Árpád kutatóorvos, aki a kitüntetését visszaadta a MOGYE-nak tiltakozásul az orvosi egyetemen uralkodó jelenlegi állapotok miatt. És sokan mások a másfél százig.