Festménypiac: kinek ízlése, kinek pénze van

Első utunk a magyar ajkú lakosság körében is Fondul Plastic-ként emlegetett galériába vezetett, ahol Molnár Ildikó galériavezető elmondta: létezik egy művészetkedvelő réteg, de tapasztalatai azt mutatják, hogy aki szereti, az nem engedheti meg, hogy műalkotásokra áldozzon, az újgazdag réteget pedig a művészet jellemző módon nem érdekli.

A képvásárlások elmaradásának anyagi okai vannak: több a művészethez értő és aziránt érdeklődő nézelődő, mint a vaskos pénztárcával betérő, vélte a Korodi Képkeretezés és Galériában Lajos Anna. „Hozzá kell tennem azonban azt is, hogy a vásárlóink között akadnak egyszerű emberek is, nem csak az értelmiségi réteg vásárol festményeket” – mondta a Bolyai utcai galéria alkalmazottja. Egy nevét elhallgatni kívánó fiatal műtárgykereskedő ugyanerről a jelenségről beszélt: nem mindenki engedheti meg magának, hogy a műtárgy-gyűjtés szenvedélyének éljen. Vásárlói közönségüket általában a középrétegbeli értelmiségi jelenti, nem a csúcsgazdagok. Ő is szomorú dolognak tartja, hogy a forradalom után meggazdagodott tehetősebb rétegben nem alakult ki a művészet iránti igény, hanem pénzüket inkább jachtokba és sportautókba fektetik. „Több ezer négyzetméteres villákat építenek a Somostetőn, de a falaik csórék, vagy legjobb esetben egy barkácsáruházból vásárolnak posztereket” – mutatott rá a szakember.

Molnár Ildikó és Lajos Anna egy érdekes és biztató jelenségre is kitért: még mindig létezik egy olyan réteg – jellemző módon középkorúak – , akinél a mai napig bevett szokás, hogy ünnepélyes alkalmakra festményt vagy más műtárgyat is ajándékozzanak. Egyikük sem tudott azonban egy biztos átlagot mondani, ami az eladások számát illeti: van olyan hét, amikor egy festményt sem adnak el, máskor a hét minden napján egy-kettőt, de van olyan nap is, amikor négy-öt munkát is vásárol egyetlen személy.

Molnár Ildikó elmondta: az érem másik oldalát a munkáikat valamilyen oknál fogva népszerűsíteni nem kívánó művészek jelentik. Ennek egyrészt az a meggyőződés áll a hátterében, hogy azok úgysem fognak elkelni, mások pedig a műtermeikben értékesítik az alkotásaikat.

Hogy kik a legkeresettebb vásárhelyi művészek, a Fondul Plastic alkalmazottja szerint nem releváns kérdés. Kifejtette: a Vásárhelyről elszármazottak, amikor hazajönnek, céltudatosan egy-egy művész munkáit keresik, egy másik csoport pedig mindenféle előzetes elképzelés nélkül megy festményt választani. „Ilyenkor meg szokták kérdezni, hogy mi a divat, vagy mi a giccs. Én pedig ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni, mert azt gondolom, hogy a képválasztás olyan, mint a szerelem első látásra, azaz a legjobb választás a vásárlónak egyből megtetsző munka” – számolt be tapasztalatairól a két éve újranyílt galéria vezetője.

Egy festmény ára több tényezőtől is függ: egyrészt számít a technika (árban a linó- és rézmetszetek a legelfogadhatóbbak, a legdrágábbak az olajfestmények), a méret, de az sem elhanyagolandó szempont, hogy kinek a neve szerepel a munka alján. „A művészeket mindig arra kérem, hogy vásárhelyi árakat szabjanak a munkáiknak, mert azt tudni kell, hogy nálunk egy festményt nem lehet annyiért eladni, mint Budapesten vagy akár Bukarestben, Kolozsváron” – magyarázta Molnár Ildikó.

A fiatal műtárgykereskedő is azon a véleményen van, hogy a nagyobb romániai városokban a festményvásárlásnak nagyobb kultúrája van: ezt a jelenséget javarészt az ezekben működő aukciós házak tudták előmozdítani. Vásárhelyi viszonylatban az a probléma, hogy senki nem népszerűsíti a kultúrát.