„Életre keltek” a költők

A díszterembe való belépéskor már kellemes dallamokat hallhattak az érkezők. A Sebő együttes néhány dallal nyitotta meg az estet, amelyet a közönség nagy tapssal díjazott. Fűzfa Balázs szólalt fel először, aki Szombathelyről érkezvén érdekességként elmondta, hogy mi minden közös Marosvásárhelyben és Szombathelyben. A legfontosabb ezek közül a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a szombathelyi Bolyai János Gimnázium testvérkapcsolata volt, ez utóbbinak üdvözletét adta át az irodalomtörténész.

Nagyszerűen felvezette a Bolyaiak és a költészet kapcsolatát a 16 éves Bolyai Jánost idézve: „a semmiből egy új világot teremtettem”. A költők is ugyanezt teszik, amikor alkotnak, a semmiből teremtik elő azokat a szavakat, gondolatokat, amelyek egy értelmen túli tartományban találhatóak. A költők a semmiből alkottak folyóiratokat, színházat, szellemi életet. Ennek ünneplésére készült a műsor is, azzal a céllal, hogy emlékeztessen bennünket a magyar líra fontosságára.

Szavalatok és dalok felváltva hangzottak el, és ezek között hallhattunk néhány érdekes történetet. Ilyen volt például az, amelyben Sebő Ferenc elmesélte, hogy egyszer kapott egy levelet Weöres Sándortól. A zenész sokat dolgozott a költővel, sok közös élményben volt részük. Az említett levelet Sebőnek csak a 66. születésnapján volt szabad kinyitnia. Mikor ez elérkezett, úgy is tett. A levélben egy vers volt, melynek címe 66. Az üzenet, amelyet Weöres Sándor át akart adni ezáltal a belső látványról szólt, arról a képről, amit az ember 66 évesen lát, ha mélyen magába néz. Egy kívánság is volt ebben a versben, mégpedig az, hogy ne legyen ez egy szomorú kép. 

Jordán Tamás színművész megállás nélkül szavalta József Attila verseit. Amint a Sebő együttes lejátszotta egy dal utolsó akkordját, azonnal megszólalt nem csak a színész, hanem maga József Attila. Ha a néző egy pillanatra is becsukta a szemét, úgy érezhette magát mintha egy randevún lett volna a költővel. A közönség nem győzött tapsolni, volt, aki egy-egy versnél könnyezett.

Összességében véve természetesen vidám volt a hangulat, és ezt csak tetőzte a közös Nagy Versmondás, amely során minden jelenlévő egyszerre, tüzes szívvel felolvasta Weöres Sándor Valse Triste című versét. A közönség óriási tapssal búcsúztatta a művészeket, ők maguk pedig felüdülve hagyták el a termet.