A magyar fővárosból Jobbágytelkére

– Ki is Ila Gábor?

– Budapesten születtem, ott nevelkedtem, 34 éves koromig ott is éltem. Zenész szerettem volna lenni, de nem lettem az, mert úgy láttam, ha nem vagy a legjobb, nem viszed semmire ebben a szakmában. Informatikus lettem, végigjártam a céges karrieri ranglétrát, majd fejlesztési igazgató lettem egy amerikai cégnél. Anyagilag jó volt, mindent elértem, amit megálmodtam a szakmában, de minden más háttérbe szorult. Napi 16-18 óra munka mellett nem volt időm se aludni, se gondolkodni, se könyvet olvasni. Egyszer megsokalltam, olvastam egy hirdetést, hogy Marosvásárhelyen zenei szerkesztőt keresnek. Hat évvel ezelőtt autóba ültem, eljöttem, a cégnél felmondtam, és itt maradtam Marosvásárhelyen egy kereskedelmi rádiónál, ahol zenei adatbázist készítettem. Itt ismertem meg Ildikót, aki a feleségem és három gyerekem anyja, és ezért hálás vagyok a sorsnak. Ezután kerültem a közszolgálati rádióhoz, s néha a színháznál is besegítek zongorásként.

– Hogyan került Jobbágytelkére?

– Ez véletlen volt. Akkor még motorbicikliztünk Ildikóval. Mikházáról hazafelé tartva lenéztünk a völgybe s begurultunk a faluba. Ki volt írva az egyik házra, hogy eladó, felhívtuk a tulajdonost és megvásároltuk a házat. A gazdasági épület helyére építettük fel az új házat, de a régit megtartottuk. Igyekeztünk az újban is a Felső-Nyárádmente jellegzetességeit megtartani, például az arányokban, a tetőszögben, újrafaragtattuk a tetőbábukat, de anyagában is megtartottuk. A ház „cigánytéglából” épült.

– Ön a helyi kulturális egyesület elnöke is.

– Igen, másfél éve. Az előző elnök már nem igazán akarta csinálni, volt egy kis csalódottság az eredményeket illetően is, és senki sem akart ezzel foglalkozni. A tagok sem látták akadályát, és az is közrejátszott, hogy pestiként mi egy kissé más nézőpontot képviselünk, másként látjuk az értékeket. Azért is elítéltek, hogy nem bontjuk le a régi házat és nem műanyag nyílászárós kockaépületet húzunk a helyére, de ha az ember városon nő fel, ezek a dolgok sokkal értékesebbek számára. Dolgoztam Franciaországban és Chicagóban is, ott az ilyen dolgok hihetetlen értéket képviselnek. Ha valaki idejön, az a százhúsz éves házért és a faragott dolgokért jön. Mi még kicsik vagyunk, hogy ezen változtassunk, de a magunk módján igyekszünk.

– Milyen tevékenységei vannak az egyesületnek?

– Vannak már hagyományossá vált programjaink, a céhes kalapkötéstől kezdve a szüreti bálokig, aratókaláka, maszkurázás, falutatlálkozó a „kicsibúcsúkor”, kapcsolatainkkal támogatjuk a tánccsoportot is, de sok pénz nincs a bankszámlánkon.

– Mennyire sikerült kívülállóként elfogadni az itteniek látásmódját, életmódját?

– Úgy látom, kölcsönösen tanulunk egymástól, ha megvan a kölcsönös tisztelet és nyitottság, ez magától jön. Hogy egy urbánus család egy ilyen helyen maradjon, szükséges hogy elfogadja és betartsa mások tanácsait. Itt nyitottak, barátságosak, segítőkészek az emberek. Falun nem hordanak karórát, hanem végzik a dolgukat. Nagyon furcsa volt az időérzékeléssel kapcsolatos tempóváltás, két-három évbe telt amíg megszoktam, de most már jobban tetszik ez a tempó, a dolgok helyértéke, ahol az értéket nem „fészbukos lájkokban” mérik. Főleg a gyermekeink szempontjából döntöttünk Jobbágytelke mellett, hogy ők ilyen értékek között nőjenek fel, ezt az időérzéket, természetközeliséget tanulják meg.