Pedig futballedzői vándorlásaim alatt volt alkalmam szembesülni pólusokkal. Az egyik belgiumi mérkőzést például egy fontos európai uniós vezető társaságában néztem, aki folyamatosan a Momentumot éltette, a Fideszről, Orbán Viktorról pedig csúnyákat mondott. Meg hogy mennyire elítéli a Fidesz körül lévő emberek meggazdagodását. Egy idő után nem bírtam tovább, megkérdeztem tőle: nem azt tartja normálisnak, ha valaki megbízható emberekkel veszi körül magát? Mert az elmúlt közel egy évtized magyarországi változásai azt bizonyítják, hogy a hatalom többnyire jól választotta meg az embereit.

– Az otthonainak helyet adó országok közül kettőben is választások előtt állnak. Vállalkozna egy kis esélylatolgatásra?

– A franciaországi és magyarországi választási helyzet között egyetlen hasonlóságot látok: a leendő kormányokra egyaránt a koronavírus-járvány és az ukrán–orosz háború kiváltotta súlyos válság utáni talpra állás, a folytatás terhe hárul. Franciaországban szerintem nincs kérdés, pillanatok alatt eldől a történet,

Ott ugyanis a jobboldal képviselőire egyszerűen nem „illik” szavazni, pedig az ő nacionalizmusuk nem más, mint
hogy kimondják: büszkék arra, hogy franciák.

A mai fiatalok nem tudják, mi a háború. Persze mi, a szülők korosztálya sem, hiszen eddig megadatott, hogy háborúk nélküli életet éljünk. Jelentős részünk viszont tudja, mit jelent a kommunizmus, a szocializmus, a rosszul értelmezett liberalizmus. A fiatalok viszont azt sem, igazából nem is érdekli őket, így ezeknek az ideológiáknak a veszélye sem tudatosulhat bennük.

– Egy korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott: ha egykori önmagára néz vissza, egy becsületes román állampolgárt lát, aki magyarként is jól érezte magát. Milyen mértékben fogta fel a hajdani élethelyzeteket?

– Sem vak, sem naiv nem voltam, láttam és érzékeltem a nehézségeket. Olyan emberek közé tartoztam, olyan helyzeteken mentem át, amelyek révén mindig tisztában lehettem: a valóság egészen más, mint amit az akkori Romániában hirdettek. A családom és az élet felkészített, hogy soha ne futamodjak meg a problémák elől, igyekezzem megoldani azokat a magam intelligenciájával, szorgalmával, ha kell, rafinériával.

– Mit jelentett Magyarország ama becsületes román állampolgár, de mégis csak magyar ember számára?

– Az erdélyi magyarok többségéhez hasonlóan bennem is egyfajta álomországként élt. A hibáival együtt, de hát az anyánkat vagy a gyermekünket is a hiányosságaival együtt szeretjük. Mi, erdélyiek ugyanakkor egyszerűen beleszülettünk létezésünk sajátos kettősségébe, szinte természetesnek számító állapotába. Úgy gondolom, joggal várhatom el, hogy ezt mindenki tiszteletbe tartsa. Ma hármas állampolgár vagyok, az életem a Marosvásárhely, Budapest és a dél-franciaországi házam közötti háromszögben zajlik. Vagy még inkább négyszögben, hiszen az elmúlt negyven év során mindig más helyszínre szólított a munkám.

– Miközben nem lankad a kereslet az edző Bölöni László szakértelmére – idén januárban a román válogatott szövetségi kapitányi tisztségéért folytatott végül eredmény nélküli tárgyalásokat –, a közélet iránti érdeklődése is töretlen. Jobboldali világnézetű, konzervatív értékeket valló embernek tartja magát, akárcsak az erdélyi magyarok többsége, és ezt esetenként nyilvánosságra is hozza...

– Nézze, a választópolgár nem égből pottyant figura: családja van, gyermekei, tapasztalatokkal és elvekkel rendelkezik. Az erdélyi is. Érez és mérlegel, és ha a többségük Fidesz-párti, annak megvan a magyarázata. A 2004. december 5-i elutasító népszavazást követően közel két éven át bármelyik magyarországi újságíró első két kérdésére románul válaszoltam: ha elutasítottatok, akkor tessék, itt vagyok nektek románként. Azt is jelezni akartam ezzel, hogy

A mai magyar közéletet követve folyamatosan azt érzem: aki nem tud felérni egy bizonyos szintre, megpróbálja maga mellé lerántani azt, akit képtelen utolérni. A futballból vett párhuzammal élve: Ronaldo vagy Messi olyanoktól kapnak minősíthetetlen jelzőket, akik annak idején talán fel voltak mentve tornából. Őszintén bízom benne, hogy a fiataljaink nem dőlnek be annak a retorikának, amelyben a lopás, rablás szinte kötőszónak számít. Mert immár nem Magyarország jövője, hanem egyenesen a léte a tét.

Azzal talán tudnának mit kezdeni, ha az hangozna el, hogy tízmillió emberről kell gondoskodni, erre kell kidolgozni „üzleti tervet.” De nincs ilyen, és az egész ettől válik aljassá. A nagyon ritka konkrét válaszok egyike – a maga vitatottságával együtt – változatlanul a magyar megoldás, a kerítésépítés, amit én leginkább pozitív provokációnak tartok, mert arra kényszeríti Európát, hogy foglalkozzon a helyzettel. Amúgy meg bárkinek azt javaslom, menjen el Párizsba, és beszéljen azzal az anyával, aki a férjével folytatott vita után elengedte a lányát annak idején a Bataclanba – aki aztán soha többé nem mehetett haza onnan. Na, annak az anyának próbáljon valaki magyarázni a multikulturalitás áldásairól.

– Most meg itt van az ukrán–orosz háború, amelyről mindent tudunk, csak a tényleges helyzettel nem lehetünk tisztában. Hogy fest mindez Franciaországból nézve?

– A francia nagy nemzet, a rendelkezésükre álló gazdasági erőforrások és fejlettségi szint birtokában nagy erőnek tartják magukat. Ők nem úgy élik meg a nehézségeket, mint az ukrán vagy egy másik, térségbeli – magyar, román, szlovák – társadalom. Tisztában vannak azzal, hogy míg elér esetleg hozzájuk a háború, addig sok csizma sarka elkopik. Nagy nemzetként, illetve a NATO-szövetség részeként kisebb problémaként tekintenek az egészre, mint a kelet-európai kisebb államok, mivel mi a megsemmisüléstől félünk.

Nyilván mindenki sajnálja az áldozatokat, a lebombázott városok lakóit, de egyre inkább előtérbe kerül az okok keresése. Kezdetben szóhoz sem engedték jutni, aki ebből a szempontból is igyekezett elemezni a konfliktust, de most már változóban a helyzet. Egyetlen, futballból merített példával élve: nem vitatva Roman Abramovics, a Chelsea tulajdonosa vagyona lefoglalásának jogosságát, megkérdem, Rinat Ahmetov, a Sahtar Donyeck vagy Ihor Szurkisz, a Dinamo Kijev tulajdonosa mitől más kategória, mint az orosz oligarcha?

– Világnézetének nyilvános vállalása után sokan talán közéleti szerepvállalást is elvárnak öntől. Késik ez, vagy múlik is?

– Nehéz ügy ez. Negyven esztendeje folyamatosan teljes embert igénylő munkát végzek. Amikor időről időre felmerül a kérdés, hogy vállalnám-e a megméretést Marosvásárhely polgármesteri tisztségéért, tiszteletből és odatartozási érzésből sem tudok egyértelműen elutasító lenni. A helyzet elemzése során azonban rendre egy sor olyan tényező merül fel, amelyek egyelőre kérdés formában ragadtak meg. Egyértelmű, hogy ha elvállalok egy ilyen felkérést, a futballra végképp keresztet vethetek. Ugyanakkor olyan életformába való visszatérést igényelne, amitől több mint három évtizede elszakadtam, és amelynek támpontjai egyre bizonytalanabbak. Nevezhetjük ezt emberi gyengeségnek, de hasonló felelősséggel járó ügyhöz Kinizsi Pálként sem lehet viszonyulni.