Ha elmennek az ellenfelek is, mondd, mi lesz velünk?

Egy. Sosem voltunk barátok, de ellenségnek sem tudtam tekinteni, legfeljebb kemény ellenfélnek még akkor is, ha nem azonos súlycsoportban játszottunk. Többnyire a helyhatósági választások kampányaiban „ütköztünk”, s akkor sem közvetlenül. De minden általunk megnyert választás után (volt vagy három), még ha csak futólag is, de gratulált. Nem tudom most már megkérdezni, hogy valóban elismerően-e, de kimondta! A „kisvakarcsnak”, ami lehettem anno, s ami – sokak szerint – ma is vagyok. Tetszik vagy sem, de elismerésnek hatott még akkor is, ha netán puszta gúny volt.

Kettő. Sosem dolgoztam neki, mert úgy hozta a sors és az eltérő ideológiai meggyőződésünk (is!), hogy sose kerültünk egy politikai térfélre. Maximum megnemtámadási szerződés lépett néha érvénybe, s az is hallgatólagos, hiszen neki – jó esetben – sejhaj voltam a nóta végén. Ha. Utolsó interjúnk alkalmával mégis tudott úgy értekezni velem, hogy önnön fontosságom súlya majdnem agyoncsapott. Utólag persze rájöttem, hogy kiválóan manipulál(t), s most az egyszer nem pejoratív értelemben használom a kifejezést.