Mosni, ruhát szárítani azonban tilos, és ha muszáj sepregetni, a szemetet nem ildomos kivinni a házból, még az asztalról leszedett morzsát is csak az ünnepek után szabad kidobni. Ezen tilalmak egyes helyeken egészen január 6-ig érvényben voltak.

Székelyvarságon számos család csak ilyenkor költözött fel a „frissen meszelt, fölsúrolt, jó szagú fölsőházba”, ahol – amint Bárth János lejegyezte – „a szövőszéket, az osztovátát szétszedték, és a férfiak segítségével a szobából a padlásra, a híjba szállították, hogy az ünnepek alatt a szobában ne foglalja a helyet, és ne csábítson a szövésre”.

Csoda-e, ha a mise kezdetét előhozták este 9-órára! (Ehhez képest a mezőségi Széken egészen a másnapi második mise végéig böjtöltek az öregek.)

Milyen régi a karácsonyfa?

Karácsonyfát viszont csak a múlt század ’30-as éveiben kezdtek állítani, pedig fenyőfa korábban is lett volna elég a környéken. Ám amint azt Sepsiszéki-Nagy Balázs néprajzkutatótól tudjuk, eleink körében ugyan már régóta szokás volt Katalin- vagy Borbála-napkor ágat (életfát) tenni a vízbe, ami éppen karácsonyra zöldült ki, maga

Az első, mai értelemben vett karácsonyfákat a Felső-Rajna vidéki protestánsok kezdték álltani a 16–17. században, mifelénk feltehetőleg Brunszvik Teréz grófnő nevéhez fűződik az első ilyen, 1824-re datált kezdeményezés. Pár évtizeddel később, 1860-ban már Ferenc József császár és magyar király is feldíszített fenyőfát küldött a Madeira szigetén lábadozó Erzsébet királynénak, 1862-ben Deák Ferencet örvendeztették meg ilyennel az egyik nőnevelő intézet növendékei, négy évvel később pedig Jókai Mór a szépirodalomba is bevitte.

Ezt erősíti meg Visky Károly is, aki szerint „1918-ban az erdélyi magyar paraszt sehol sem díszített karácsonykor fenyőfát”.

– jegyezte meg egyik adatközlője, amiről az őseink által a temetési ás ünnepi szertartásokon a Napnak feláldozott fehér ló juthat az eszünkbe. De a régi Erdélyben nevezték aranyos csitkónak is az ajándékhozót, amelynek – Ipolyi Arnold megfogalmazásában – „szőre minden száláról arany csengettyű lóg.”

Kántálás, betlehemezés

Régen szokás volt kántálni is karácsony vigíliája délutánján, kora estéjén, amikor is nagyobbacska gyerekekből, fiatalokból álló csoportok járták a házakat, karácsonyi énekeket énekelve, jókívánságokat osztogatva, nyilván, némi kínálmáció fejében; néhol a szomszédok gyűltek össze sorban egymás házánál. Szabó Sámuelnek az 1860-as években közzétett gyűjtéséből kiderül, hogy a legények akkoriban a fonóban tanulták meg a karácsony szombatján minden háznál előadandó éneket (a verses köszöntőt mindig csak egy legény mondta), és a jutalomba kapott krajcárokból fogadták fel az istvánoláskor és jánosoláskor használandó muzsikust.

Atyhában felnőttek játszották a három hét alatt betanult betlehemes játékot, és mindenki tudta a másik szerepét, a szomszédos falvakba is eljártak.

Székelykakasdon a három csoportra oszló presbiterek is eljárnak „felkántálni” a református híveket, miközben adományt gyűjtenek az egyházközség számára. Gyergyócsomafalván a kisgyerekek mentek mennek rokonokhoz, nagyszülőkhöz, szomszédokhoz karácsonyi énekeket énekelni az ajtóban, ezért ilyenkor nem illik bezárni a kaput.