Oly módon nevettet és ríkat, elgondolkodtat és kapcsol ki írásaival a mindennapok taposómalmából, hogy közben nem agyal, nincsenek vad, „szépirodalmi fikciók” írásművészetében, nem tálal képzelt világokat, nem próbál a képére és hasonlatosságára formálni bennünket, olvasókat, hanem csupán a múlt egy-egy szeletét, a gyakran kiüresedett, szeretetéhes mai világot, a jelent töredékeiben, széthullottságában mutatja fel – hangsúlyozza a könyvtárigazgató.

A kötet előszavát Sebestyén Péter, marosvásárhelyi római katolikus pap jegyzi, aki rámutat,

Egy letűnt kornak a lelkekben még élő, azt mételyező lenyomataival szembesülhet, aki olvassa a kötetben levő írásokat.

A szeretet ereje

Bíró Ernő tizenhét éves volt, amikor az első novelláját megírta. Az akkori magyar szakos tanárnője azt javasolta, hogy akkor tegye le a tollat, és majd negyvenéves korában vegye fel. Ezt a tanácsot meg is fogadta, mert mint mondta, inkább reál beállítottságú volt, amolyan „kockafejű”, 2006-ban kezdett el újra novellákat írni.

Az elején, amikor egy-egy ilyen csíra megszületett, és valamilyen eredményformájú dolog domborodott ki, azt vettem észre, hogy mind savanyú, negatív kisugárzásúak ezek az érzések. 2005-ben felvállaltam egy nagy munkát: az erdélyi egyházmegye összes templomát lefényképeztem kívül-belül. Ezt öt éven keresztül csináltam, rengeteget utaztam, és rengeteg emberrel találkoztam. És nagyon sok helyzettel is találkoztam, amelyek egyáltalán nem voltak pozitívak. Emberek ezrei ültek a kocsimban mint utasok, akiket vittem valahonnan valahová. Nagyon sokat tanultam tőlük. De mindig mindenki csak panaszkodott. Egy idő után ezek bennem felgyülemlettek, igazgyönggyé merevedtek, és kiderült, hogy ezek az igazgyöngyök csúnyák. Nyolc-tíz írás után rájöttem, hogy a mai társadalom író személyiségei közül nagyon sokan vannak, akik ennek a trendnek hódolnak:

Miután ebben így megcsömörlöttem, rájöttem, hogy csak szépet kell írni. Azért, mert az emberek szeretik azt, hogy valahol, valamikor, még ha csak legenda is, de volt egyszer egy szép, egy jó, egy olyan valami, aminek a vége pozitív lett, ahol az igazság győzött. Ahol a szeretet túltette magát az akadályokon. Miután elkezdtem gondolkodni, hogyan lehet ezt megírni, érdekes módon, a témák jöttek maguktól. Elémbe jöttek, ott voltak, csak meg kellett látni a szépet. És azután még inkább rádöbbentem arra, hogy azért látjuk a savanyút és a csúnyát, mert a köztudatban be van ez ékelődve, hogy minden savanyú, minden csúnya, minden rossz” – osztotta meg lapunkkal a szerző, aki azt vallja minden írásában, hogy mi magunk tehetjük a világot széppé.

Imával alázatot gyűjteni

Bíró Ernő rámutatott, hamarabb lett fotós, mint amatőr novellaíró, és a fotózás közben tanultakat a novellaíráskor is alkalmazza. „A rossz fotós photoshoppal készít jó képet a rosszból. A fotós menet közben meglát egy képet úgy, hogy az egész horizont előtte van, és abban ott van egy kép. Én soha nem állítom be a fényképezőgépemet. Egy jó tájfotó úgy lesz, hogy egyszerűen odamész és meglátod. A novellával ugyanez a történet: megtörténik valami, valaki elmesél valamit, vagy kipattan egy ötlet, de meg kell látni benne a csattanót. Az írásaimban lehet, hogy sok esetben a felvezetés hosszabb, mint a csattanó. Ezt a viccmondásból tanultam.

Ugyanez a helyzet a novellákkal is. Ha az ember csak úgy dióhéjba írja le a bevezetést, és utána rögtön rátér a tárgyra, és aztán rögtön elsüti a poént, akkor abból az izgalom kimarad. A csattanó benne lesz, de az izgalom kimarad. Ezért tartom fontosnak a felvezetőket.”

A szerző 2008 óta feleségével, Bíró Jolán-Ilonával közösen vezeti az Imalánc nevű távimacsoportot, amelybe több mint kétszáz család csatlakozott az évek során, hogy csütörtök esténként együtt imádkozzanak. Mint mondta, mielőtt nekifog írni, akkor is imádkozni szokott.

– összegzett.