Diósi László a speciális nyugdíjakról: 11 ezer ember viszi el a GDP 1,2 százalékát

A mostani nagy hiány nem pillanatnyi állapot: az elmúlt öt év átlagában is 7 százalék fölött volt a költségvetési hiány. Ha belegondolunk, hogy a „normális” nagyság 3 százalék lehetne, ez rémisztően magas. A Covid óta, amikor a járvány miatt egy hosszú, nyugodt időszak után ránk köszöntött a magas infláció, a legtöbb állam kihasználta az infláció adta lehetőséget: csökkentette a hiányt és az eladósodottságot.

Nem folytattunk anticiklikus gazdaságpolitikát. Pedig ez nem valami varázsszó: annyit jelent, hogy amikor jól megy a vonat, akkor egy kicsit fékezni kell, nem pedig még több szenet lapátolni a gőzmozdony kazánjába. A román kormányok ezt nem tették meg, így amikor jól ment, még többet költöttek, nem spájzoltak be a rosszabb időkre – most pedig, a rossz időkben, nincs miből.

Az adóemelések nyomán a tavalyi 9 százalék fölötti hiányt le lehet vinni akár 7 százalék környékére, de a cél 3 százalék, attól nagyon messze vagyunk. Közben sújt bennünket a kiemelkedő infláció – ebben is „Európa-bajnokok” vagyunk. Ha a munkanélküliségi rátát nézzük, az 5 százalék körüli érték nagyon alacsonynak számít, még a természetes munkanélküliség rátájánál is alacsonyabb, ami 6–8 százalék is lehetne. A gond nem itt van.

A vendéglátóiparban például tömegesen érkeznek távol-keleti dolgozók, miközben lenne hazai munkáskéz, csak nem helyezkedik el. Romániában a munkanélküli ellátás sokkal bőkezűbb, mint például Magyarországon, így az emberek nem sietnek visszatérni a munkaerőpiacra.

– 2024-es beszélgetésünkkor két nagy gondot emelt ki: a külkereskedelmi mérleg óriási hiányát és az éves költségvetési hiányt. Miért nem tud Románia kikecmeregni ebből az ördögi körből?

– A költségvetési hiány és a külkereskedelmi mérleg hiánya sajnos összefügg. A hatalmas költekezés, amit a kormányzat végzett, óriási pénzkiszórást okozott. Nagyon sok pénz került a piacra fizetésemelések, nyugdíjemelések, szociális juttatások formájában.

Székelyföld ebből a szempontból másként viselkedik: itt szeretnek takarékoskodni. A hitel-betét arány az országban a legjobb, nem szeretünk hitelt felvenni. Egy kicsit Bajorországra vagy Japánra hasonlítunk, semmiképpen sem a Regátra. Sok tehát a pénz az országban – ez önmagában is inflációt gerjeszt. Eközben az ipari termelés legalább öt éve folyamatosan csökken.

A költségvetésből kiszórt pénzzel és a magasabb bérekkel végső soron a külföldi termelőket, munkásokat gazdagítjuk, és ezért nő folyamatosan az import. Látszik, hogy rengeteg, egymással összefüggő reformra lenne szükség: meg kellene reformálni a költségvetést és az államháztartás működését, támogatni kellene a belső gazdaságot – például vidékfejlesztéssel.

Emberi szempontból is humánusabbnak tartom a romániai megoldást. Ahol ilyen rendszer működik, jellemzően magasabb a születési ráta is – Romániában és Magyarországon is –, mint sok nyugat-európai országban. Amerikában például legtöbb hat hét a szülési szabadság, utána vissza kell menni dolgozni, és sokszor bölcsőde sincs, más megoldást kell találni. A mi modellünk emberségesebb és gyakorlatiasabb is.

– Az államot a saját állampolgárai mégis nagyon sokat szidják, esetenként ez jogos is. A túlzott állami költekezés egyik szimbóluma a különleges nyugdíjak ügye. Mekkora szeletet hasítanak ki ezek a nyugdíjak a román költségvetésből?

– Nagyot. Összességében körülbelül 147 milliárd lejt költünk nyugdíjakra, közel 4,9-5 millió ember járandóságára. Ez a bruttó hazai össztermék 8,5 százalékát jelenti. Összehasonlításképpen: évek óta küszködünk, hogy elérjük a 6 százalékot az oktatásra költött pénzek arányában.

Az átlagnyugdíj nem éri el a 3000 lejt, a speciális nyugdíjak átlaga viszont bőven 15 ezer lej fölött van. Ha ehhez hozzávesszük a szolgálati nyugdíjakat – katonák, pilóták, egyebek –, azt látjuk, hogy a nyugdíjalap ezeket nem tudja fedezni.

Nem feledhetjük, hogy a nyugdíjemelések mögött sokszor szavazatvásárlási szándék is áll. Az pedig, hogy

Ha ez az összeg oktatásra, kórházakra, egészségügyre menne, ott látványos eredményt hozna.

– Ha mi itt ketten ilyen pontosan látjuk, hogy mit kellene lépnie az államnak, akkor a politikusok miért nem mernek hozzányúlni ezekhez a rendszerekhez?

– Erre viszonylag egyszerű válasz van: itt elkerülhetetlenek a drasztikus lépések. Egy négypárti koalícióban azonban ki vállalja fel ezt? Aki meglépi, az a következő választáson nagy valószínűséggel veszít, az ellenfelei pedig learatják a babérokat. Nagyon mély társadalmi közmegegyezés kellene. Szembenézni önmagunkkal és a lehetőségeinkkel, kimondani, hogy ezeket a lépéseket muszáj megtenni, ha olyan jövőt akarunk, amilyent elképzelünk. Az elmúlt 30 év összességében siker: a GDP tízszeresére nőtt, a fogyasztás is óriásit ugrott, európai összevetésben itt nőtt az egyik legnagyobb mértékben. Kár lenne ezeket az eredményeket veszni hagyni.

Sokkal kevesebbet kellene költeni az államra, és többet a gazdaságra, a szociális szektorra, a munkaerőpiac felrázására.

– Romániában szinte minden évben azt látjuk, hogy megszavazzák a költségvetést, majd őszre elfogy a pénz, és korrigálni kell. Miért nem tudunk olyan büdzsét készíteni, amely januártól decemberig kitart?

– Visszakérdezhetnék: miért nem tudunk törvényeket hozni? Miért születik szinte minden fontos szabályozás hosszú viták után végül rendkívüli kormányrendelet formájában? Húsz éve téma, hogy

A meg nem született vagy rosszul megszületett kompromisszumok miatt a pénzt valahogy elosztják, aztán „majd meglátjuk, mi lesz”. Ez rövidlátó gondolkodás. Óriási felelőssége van a kormánykoalíciónak: túl kellene látni a 3-6 hónapos horizonton, és meghozni egy nemzeti minimumot, amely mögé mindenki beáll. Végrehajtani a fájdalmas reformokat, amelyeket előbb-utóbb úgyis végig kell vinni – kibúvó nem lesz.

Nálunk még mindig kerülgetni kell ezeket. Akár északra, akár nyugatra vagy délre indulunk, minden útvonalon van egy 30-40 kilométeres szakasz, amely pokollá teszi az életünket. Az, hogy 30 év alatt nem sikerült megoldani a Prahova- vagy az Olt-völgyének közlekedési katasztrófáit, elég nagy szegénységi bizonyítvány.

– Tekintsünk egy kicsit tőlünk északra, Ukrajnába. Egy évvel ezelőtt azt mondta: az oroszok nem fognak megállni az orosz–ukrán háborúban, és ezt a román, illetve az európai gazdaság is megérzi. Hol állunk most, majdnem négy évvel a háború kitörése után?

– A piacok gyakorlatilag már az elején beárazták a háborút. Emlékezzünk: a háború kitörésekor egy-két hónapig nagyon nagy kilengéseket produkáltak a tőzsdék, főleg lefelé, aztán jött egy korrekció. Ez azt mutatja, hogy nem ért mindenkit teljesen váratlanul. Ha a Covid-válságot nézzük, akkor a tőzsde egyértelműbben viselkedett: nagy esés, majd nagy emelkedés. Az orosz-ukrán háborúnál inkább ugrálás és korrekció látszott, a pénzpiacok végül visszatértek egy egészséges fejlődési trendhez.

Romániában idén a villamos energia ára nőtt a legnagyobb mértékben Európában – 72 százalékkal, ami döbbenetes arány –, de ennek már más okai vannak.

Összességében a világgazdaság jelentős részét a háború kevéssé érinti, Európát viszont annál inkább: a magas energiaárak, az orosz energiáról való leválás és az Oroszország elleni szankciók mind sújtják. Az orosz gazdaságot ezek komolyan érintették, de vissza is ütöttek. Nem szállítunk Oroszországba mezőgazdasági termékeket, később befektetéseket, gépjárműveket, banki szolgáltatásokat.

Közben tartósan velünk maradtak a magas energiaárak, ami nagyon rosszkor jön.

Energia szempontból sokkal több lábon állunk, sokkal függetlenebbek vagyunk, ezért nyugodtabban csatlakozhattunk a szankciókhoz.

– A közelmúltban számos összehasonlítás jelent meg Romániáról és Magyarországról. Van értelme ezeknek az elemzéseknek?

– Nagyon érdekes kérdés, már csak azért is, mert először azt kell tisztázni, mire valók a mutatószámok. Senki sem cáfolja, hogy Romániában ma sokkal jobb az élet, mint 10, 20 vagy 30 évvel ezelőtt.

Ez látszik az adórendszeren is: fogyasztást vagy termelést és munkaerőt adóztatunk inkább? Magyarország a fogyasztást adóztatja, ezért olyan magas az áfa. Románia inkább a munkát és a termelést adóztatja, a fogyasztást kevésbé. Magyarországon az utóbbi években folyamatosan csökkentették a magánszemélyek és a vállalkozások adóterheit, mert

Mindkét modellnek megvannak az előnyei és hátrányai. Románia esetében a fogyasztásoldali növekedés hátulütője az importrobbanás és a hazai gazdaság sorvadása. Ez a modell ma fenntarthatatlannak tűnik, ezért is érezhetők bizonytalanságok. Magyarországon ezzel szemben jelentős export épült ki, amit a gyengébb forint is támogatott, ugyanakkor a fogyasztás nem hasonlítható össze a romániai növekedéssel. Ha fogyasztási statisztikákat nézünk, Románia látványosabb számokat produkál.

– Végezetül „érkezzünk haza”: milyen kitörési lehetőségei vannak Székelyföldnek a gazdaságban? Magyarországiként, aki évtizedek óta él köztünk, hogyan lát bennünket, székelyeket?

– Stratégiatanárként azt mondom: először az erősségeinket kell azonosítani, és azokat a pontokat, amelyek gátolnak a fejlődésben. A gyengeségeket nem kell tökéletesre csiszolni, csak annyira kezelni, hogy ne akadályozzanak.

Sokkal több saját ötletre épülő vállalkozást látok Székelyföldön, mint az ország más részein. Ami viszont nagyon hiányzik, az a tudás: vállalkozói, menedzsment-, marketing-, stratégiai és tervezési tudás. Sok helyen próbálnak ilyet átadni, de ez még mindig kevés. Sokkal többet kellene tanítani, segíteni a vállalkozókat, hogy ki tudjanak törni a jelenlegi helyzetből. Ugyanakkor óriási lehetőségeink vannak:

Több nyelvet beszélünk, több kultúrát ismerünk, jobban mozgunk különböző közegekben – ez mind a vállalkozók sikerét segíti.

Fontos az infrastruktúra fejlődése is: valamilyen észszerű módon közelebb kell kerülnünk az autópályához. Ha átverekedjük magunkat Marosvásárhelyig, onnan autópályára tudunk gördülni, ez már most is nagy segítség a székelyföldi vállalkozóknak. A schengeni határnyitás is látványosan bővítette az áruforgalmi lehetőségeket.

Kínai példán szoktam elmagyarázni: ott egy sikeres vállalkozó 1 jüannyi profittal elad egymilliárd terméket – és kész az üzleti terv. Mi 1 lejes profittal eladunk 200 darabot, ez nem életképes modell. Exportálni kell, nagyobb piacokra lépni. A székely furfang ebben nem toposz, hanem valóság. A vállalkozók felkészültek, akarnak, csak tudással, tőkével, bátorítással és lehetőséggel kell őket segíteni – ebben pedig a politikumnak is komoly felelőssége van.

Interjúnk a Székelyhon Summa című podcastműsorának rövidített, szerkesztett változata. Ha kíváncsi a teljes videóra, nézze meg a Médiatár Youtube-csatornáján.