Diósi László: nem látom azt a döntéshozót, aki azt merné mondani, hogy „vedd a magyart!”

Olaszország például 138, Franciaország 110 százalékon van. Tehát mindenki eladósodik, néhány kivétellel: például Luxemburg, Csehország, Hollandia, Svédország, Dánia és Bulgária. Utóbbi hagyományosan nagyon konzervatív költségvetési politikát folytat, ez nyilván azt is jelenti, hogy nem használnak ki lehetőségeket.

Ami viszont tényleg probléma Romániában, az az adósság struktúrája: viszonylag kevés megy beruházásokra (az is csak a legutóbbi években), és

szociális kiadásokra, segélyekre, nyugdíjakra, speciális nyugdíjakra. Itt hangsúlyozom, nem azt állítom, hogy túl sok pénzt költünk nyugdíjra, mert rengetegen vannak, akik tényleg két kezükkel építették fel az országot, az ő esetükben a csökkentés egyenlő lenne a nyomorral. De nyilvánvalóan lennének olyan átcsoportosítási lehetőségek, amelyek nem nyúlnának hozzá ehhez a nyugdíjszinthez.

– Önt idézem, néhány mondattal korábbról: viszonylag kevés megy beruházásokra és sokkal több megy, mint kellene, folyó kiadásokra. Ebbe a témakörbe vágjunk bele!

– A probléma az állami szektorban dolgozók, vagyis a „budzsetárok” nagyon nagy száma, illetve aránya és a viszonylag kicsi hatékonysága a többiekhez képest. Másik gond a foglalkoztatottak aránya is a népességen belül:

Nálunk tehát az okozza a fő problémát, hogy nagyon kevés a foglalkoztatott és nagyon sok a közalkalmazott és más eltartott, a rájuk fordított költségekből telhetne másra is – például a legendás hatszázalékos oktatási képzésre. Tehát kicsi a valódi adóbevétel – persze azért is, mert alacsony az adóbehajtás hatékonysága:

Ugyanakkor azt látjuk, hogy kevés a munkáskéz, most lenne jó az a sok millió munkás, aki külföldre, Nyugat-Európába vándorolt; tudjuk, hogy se pásztor, se építőmunkás, se vendéglátós nincs elég az országban. Ezzel szemben készen kapott olyan embereket a Nyugat, akiket a román állam oktatott, képzett. Ráadásul nem itthon, hanem ott fizetnek nyugdíjjárulékot, adót. És hiába utalnak haza évente 6–8 milliárd eurót – ami a külföldi beruházások mellett nagyjából egyensúlyban tartja a devizaháztartást –, ettől függetlenül az ő nyugdíjjárulékaik és adóbefizetéseik borzasztóan hiányoznak a költségvetésből.

A következő hiba a külkereskedelmi mérleg, ami azért alakult ki így, mert a román GDP, azaz a bruttó hazai termék növekedése az elmúlt harminc évből legalább huszonöt éven keresztül fogyasztásra alapult, miközben a fogyasztás jelentős részben importból valósult meg, és ez a mai napig is így történik. Magyarán:

Ha megnéznénk a folyamatosan bővülő román–magyar kapcsolatokat, meglepődnénk, hogy Magyarországról rengeteg feldolgozatlan termék érkezik be az országba (nyers tej, hús), mert ezekből a javakból is kevés a belföldi termelés.

Összeadva a költségvetés fentebb említett hiányát és a külkereskedelmi hiányt, ez egy úgynevezett kettősdeficit-problémát okoz, ami elég ritka – és rendkívül nehezen lehet belőle kimászni. Tehát a kormányzatnak olyan határozott és hosszútávú hozzáállásra lenne szüksége, ami egyrészt ösztönzi az exportot, másrészt olyan termelő kapacitást eredményez, ami exportálható. Itt jegyzem meg: az export ösztönzése valamilyen szinten a lej gyengítésével kellene járjon; ugyebár érezzük, hogy a hosszú ideje fennálló 4,97-es euró–lej árfolyam egy kissé „adminisztrált”.

– Tágítsuk a kört és térjünk ki az orosz–ukrán háború következményeire is, természetesen csakis a gazdasági folyamatokra figyelve.

– Az elsődleges hatások a háború első évében, 2022-ben voltak, ezek pedig – a bizonytalanságok, a kiszámíthatatlanságok miatt – elsősorban az energiaárakban jelentkeztek. Az első háborús esztendő után a piacok gyakorlatilag beárazták ezeket a kockázatokat. Tehát azt látjuk, hogy az energiapiac stabilizálódott; kiugrások, drágulások nyilván vannak, például amikor az ukránok elkezdték támadni az orosz olajlétesítményeket, vagy amikor a tengeri hajózás került veszélybe. De az árakat alapvetően a világpiaci kereslet mozgatja, azon belül is főleg Kína és az Egyesült Államok növekedése. Az megállapítható, hogy a háborús konjunktúrából az Egyesült Államok gazdasága egészen jól jött ki.

– És mi van Oroszországgal?

– Oroszország köszöni szépen, jól van. Szerintem amúgy megtanulhattuk volna, hogy az oroszok gyorsan alkalmazkodnak. A Krím-félsziget 2014-es megszállását követően, ami után rögtön élelmiszerembargót vetett ki a Nyugat Oroszországra, az oroszok nagyon gyorsan alkalmazkodtak, épp ezért ma már masszív exportőrök.

hatalmas beruházásokat eszközöltek azokban az iparágakban, amiket az embargó érintett. Nem vitás, hogy sok esetben az embargó megkerülésével maradtak talpon.

mint ahogy Konstanca környékén is az autópálya elkészülte után.

És ha megnézzük az olyan adatokat, mint a munkanélküliségi számok, akkor azt látjuk, hogy a nagyvárosokban, Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron egy százalék alatti a munkanélküliségi ráta. Ilyen szinte nem is létezhet, hiszen a munkanélküliség természetes rátája 5–6 százalék. Az egy százalék alatti munkanélküliség is okozza a költségek növekedését a nagyvárosokban, hiszen kifeszített az egész piac. Az így kialakuló drágaság és kapacitáshiány a növekedés gátja is lesz előbb-utóbb. Ezzel szemben sok olyan megye van, ahol a segélyen élők és a közalkalmazottak száma meghaladja a versenyszektorban dolgozókét. Belső tartalékaink tehát vannak, de ez egy olyan átfogó országstratégiát igényelne, amely a vidéki területek fejlesztésére (infrastruktúra, oktatás) irányul. Az összes többi jönne magától.

– Ha már ott tartunk, hogy az országnak befelé is kellene fejlődnie, kérem, hogy egy belső területről, Székelyföldről is beszéljünk. Két évtizednyi romániai tartózkodása alatt mit tapasztalt ezzel a régióval kapcsolatban?

– Több dologból kell kiindulnunk. Egyrészt a vállalkozókról kell beszélnem, és nagyon örömteli, hogy rengetegen, egyre többen jönnek el a képzéseinkre, ők tehát akarnak fejlődni, rá is szánják erre a pénzüket. Ez össze sem hasonlítható azzal a pillanattal, amikor én 19 éve ide érkeztem. Akkor jóval zárkózottabb volt ez a közösség, sokkal kisebb nyelvi és vállalkozói kompetenciával rendelkeztek. A megtakarításokról is kell beszélnünk: a megtakarítások és a hitelek aránya továbbra is országos szinten itt a legkedvezőbbek.

Ezt mutatja a jegybank statisztikai adatlapja is. Nyilván a kockázatvállalási készséghez való hozzáállás megmutatja, hogy azért vannak kihagyott lehetőségek is. Ezzel együtt azt látom, hogy a vállalkozói szellem szépen növekszik és egyre bátrabbak a székelyföldi vállalkozók, akik mernek segítséget kérni. Ez nyilván térségenként más és más,

És van még egy probléma: nagyon sok vállalkozásnál, amely a kilencvenes években és a kétezres évek elején nőtt igazán nagyra, most vannak, illetve lesznek hamarosan az utódlások, amire profi menedzsmenttel kell felkészülni. Összességében egészséges vállalkozói szellemet látok Székelyföldön, amely tanult, érdeklődő és nyitott – ehhez azonban nyilvánvalóan kell még tőke, hitelképesség, ami nem lesz egyik napról a másikra.

– Ha a romániai magyarság érdekképviselete, az RMDSZ azt kérné Öntől, hogy néhány pontban javasoljon székelyföldi infrastruktúra-fejlesztési tételeket, melyek lennének ezek?

– Hűha, ez nagyon jó kérdés. Szellemi infrastruktúra-fejlesztés tekintetében mindenképp a pénzügyi és vállalkozói oktatás előmozdítását javasolnám. Az országos felmérések szerint ugyanis Románia átlagában huszonkét százalék a pénzügyileg megfelelően képzett magánszemélyek száma.

Ha az ember Olaszország fővárosában, Romában reggelizik egy szállodában, és elé teszik a joghurtot és az almát, amiken az olasz mellett van egy olyan címke, pecsét is, hogy „Gutes aus Südtirol”, vagyis „jó dolgok Dél-Tirolból” – nos, ez ott senkit nem zavar. Ha itthon egyszer csak azt mondanánk, hogy mondjuk azt a mobilszolgáltatót választjuk, amely száz százalékban magyarul is kiszolgál minket mint népcsoportot, akkor szerintem két nap alatt megoldódna a magyar kiszolgálás. Vagy azt az ásványvizet vesszük, amin magyarul is írja a terméknevet – nem csak a budapesti nagyáruház polcain lévő termékén, hanem a Székelyföldön forgalmazottén is –, akkor remélhetőleg az is rendeződne.

Egy közösség erejének és nagyságának két forrása lehet: az egyik a szuperpopuláció (mint például az albánok Koszovóban), a másik a gazdasági erő (mint az osztrákoké az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban). Én mindig a helyit és a magyart keresem, a benzinkúton, a boltokban, a szolgáltatásokban. A döntéshozók között azonban nem látom azokat, akik ki mernének állni és azt mernék mondani, hogy „vedd a magyart!”.