Megtorlás és megfigyelt élet

Vorzsák Jánossal csíkszeredai házában találkoztunk, ahol rendszeres vendégek az unokák is, nyugdíjasként sok ideje van velük foglalkozni. 1941. március 13-án született Gyergyótölgyesen, édesapja akkor ott volt tanító. A család végül Csíktaplocán telepedett le, mert ott volt édesanyjának háza. Gyermekkorát Taplocán töltötte, ott végezte az elemi iskolát is. „A gyermekkorom szépnek mondható, annak ellenére, hogy szerény körülmények között éltünk, mert akkor a tanítókat nem tisztelték meg nagy fizetéssel. Édesapám esetében akkor főbenjáró bűnnek számított, hogy vallásos ember volt, mert kántortanítónak tanult. Hű is maradt a katolikus egyházhoz, nem tartotta be azt, hogy egy tanítónak nem szabad templomba járni, vallásosnak nevelt minket is” – emlékezett.

Korán megtanulta, hogy dolgozni kell a megélhetésért, tízévesen építkezéseknél dolgozott, 16-17 éves korában már kőművesmunkát végzett. Középiskoláit a csíkszeredai gimnáziumban végezte, ahol értékelése szerint tanárai nemcsak oktattak, tanítottak, hanem embernek is neveltek, tisztességes magyar szellemben. Jóval később, megfigyelési dossziéja áttanulmányozásakor talált meg olyan jelentéseket, amelyeket abban az időben oda helyezett tanárok tettek a Szekuritáténak. A Csík rajoni főtanfelügyelő egyik jelentésében, amelyben őt is említette, az állt, hogy a gimnáziumban nacionalista, soviniszta és irredenta nevelés folyik.

A diákok és a forradalom

1956 októberében a magyar forradalomnak nagy visszhangja volt az iskolában. „A diákok szünetekben egyébbel sem foglalkoztak, csak a forradalommal. Taplocán több deportált ember is élt, köztük egy házaspár, akik a horvát hadseregben, a Petőfi zászlóaljban rádiósként szolgáltak, onnan menekültek el a Tito egységei által indított bekerítés és fogolytáborba zárás elől. Aradszky Károlynak hívták a férfit. Ők Taplocán összeállítottak egy rádiót alkatrészekből, Karcsi bácsi kiült a tornácra, a rádiót felerősítette, és magamfajta 15–16 éves gyermekekkel tele volt az udvar” – mesélte.

Közben egyik osztálytársa névtelen felszólítást kapott, amelyről feltételezték, hogy Sepsiszentgyörgyről jött. A levélben az állt, hogy készüljenek, mert ide is át fog terjedni a forradalom, és meg kell vívják a szabadságharcot is. Elmondása szerint tárgyaltak erről, feltételezgették, hogy mit kell tenni, de ez kimondottan romantikus módon történt, úgy képzelték el, mint a \'48-as szabadságharcot. További szervezkedésük leállt, nem következett semmilyen megmozdulás. A megtorlások 1958-tól kezdődtek, Kádár János erdélyi látogatása után.

„1959-ben egyik osztálytársam, Sánta Imre eltűnt otthonról, világgá ment. Eljutott Sepsiszentgyörgyig, be akart állni színésznek, de nem vették fel, így hazajött. Viszont hagyott itthon egy olyan levelet, amelyben azt írta, ne szóljunk a rendőrségnek, mert olyan dolgok vannak nála, amiből baj lehet. Ez a levél a rendőrség kezébe került, és átadták a szekuritáténak. Kezdtek hívogatni minket, érdeklődtek Imre versei után, mert szép verseket írt. Minket is kihallgattak, de elengedtek. Két hétig voltunk otthon, közben a versek egy részét elégettük, másik részét ő később újraírta. Nekem is volt néhány versem, nem is törődtem vele, hogy eltüntessem. Két hét múlva megérkezett a marosvásárhelyi szekuritátétól egy őrnagy és egy felfegyverzett alakulat a gimnázium elé. Kihívattak hármunkat, a verselő diákokat, és elvittek Marosvásárhelyre” – elevenítette fel a történteket.

Tanárokat és diákokat ítéltek el

Hat hónapig tartották fogva Marosvásárhelyen a szekuritátén, ahol verseiről is faggatták, amelyeket egy szekus elemzett. „Néha kirohant, dühöngött, pofozott, ráncigált, mert nem akartam aláírni a jegyzőkönyvet, mert valótlanságokat írt bele. Egyszer véletlenül a kezét megfogtam, megtántorodott, elkezdett kiabálni, nekiestem az ajtónak, az kinyílt, egy kéz benyúlt, és kipenderített a folyosóra. Egy magyar alhadnagy volt, aki szaladt velem a börtön felé, közben kérdezte: mit csináltál, ez le is lőhetett volna” – emlékezett.

Egy alkalommal egy Fábián nevű százados, aki megmutatta neki Sántha Imre leírt vallomását, azt mondta, nem érdekes, hogy csináltak-e valamit, vagy nem, a fontos az, hogy azok, akik otthon maradtak, féljenek. Az ügyészségnek készült jelentés szerint a csíkszeredai gimnáziumban egy tizenegy tagú társaság, öt tanár, az igazgató és öt diák államellenes összeesküvést készített elő.

„Sántha Imre írásában volt egy olyan, miszerint az \'56-os forradalom hatására készülő összeesküvésünk tulajdonképpen onnan indult, hogy Bereck Lajos igazgató őt bízta meg a diákellenállás megszervezésével. Ez marhaság volt, Bereck Lajos egy olyan szigorú tanár volt, aki előtt a diák meg sem mert állni. Ezért az első irat annyira sarkított, mesterkélt volt, hogy az ügyészség nem fogadta el, így lázításért ítéltek el, olyan törvénycikk alapján, hogy a szocialista társadalmi rend ellen lázítottunk” – mondta.

Az ítélet nyomán Bereczk Lajos és Kovács Gyula 8 évet, Lőrinczi János 7, Palczer Károly 15, Puskás Attila 20, Kovács Dénes 4 évet, a diákok közül Vorzsák János 7, Sántha Imre 7, Zsók László 6, János László 3, Szőcs László 5 évet kapott. Később a súlyosabb ítéleteket mérsékelték, így 1964 augusztusára már a „Puskás-csoport” minden tagja szabadlábra került. Vorzsák a szamosújvári börtön bútorgyárában dolgozott, három és fél évig tartották fogva. Mint mondja, a gyenge élelmezés ellenére jobb helyzetben voltak, mint akik táborokban voltak, az első időszakban tapasztalt durva bánásmód 1961 után egy kicsit enyhült.

Az elején úgy mentek hetente egyszer a fürdőbe, hogy kétoldalt a szekusok felsorakoztak, és furkósbotokkal ütötték az elítélteket, gyorsabb szaladásra biztatva őket. Mivel nem tudták, mi van vele, Vorzsák János édesapja közben Nyikita Hruscsovnak is írt egy magyar nyelvű levelet, amely a szovjet nagykövetségre került, ahonnan válaszoltak, hogy megtudták, él, de hogy hol van, azt nem.

„Nagyon veszélyes emberek”

Vorzsák János 1962 őszén került haza, szabadulása után sem érettségizni, sem elhelyezkedni nem tudott. Elkeseredésében Gheorghe Gheorghiu Dej pártfőtitkárnak írt levelet, amelyben panaszt tett a bánásmód miatt, mert a szabaduláskor azt mondták, minden jogukat visszakapják. A levél után Bukarestből intézkedtek, sikerült érettségiznie, három munkahelye is került. Később Brassóban elvégezte a faipari egyetemet, utána Székelyudvarhelyre helyezték, öt évig dolgozott mérnökként a bútorgyárban.

Egy kazánrobbanás következtében ott veszítette el feleségét is, aki laboránsként dolgozott a gyárban. Hazatért Csíkszeredába, ahol szintén a szakmájában helyezkedett el, újranősült, négy gyermek született a házasságból, Vorzsák Jánosnak tíz unokája is van. A börtönben tanult szakma, az asztalosság, majd a fafaragás hobbiként is elkísérte, otthonát saját készítésű faragott bútorai díszítik.

„Nagyon figyeltek a szekusok, ezt akkor tudtam meg, amikor a bukaresti levéltárban áttanulmányoztam a dossziémat” – mesélte. Volt elítélt társa, Zsók László Sepsiszentgyörgyön dolgozott, kettejükről a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi szekuritáté vezetői, akik információkat cseréltek egymással, úgy vélekedtek, hogy „nagyon veszélyes emberek” – derült ki a dossziéból.

1989 után bekerült a politikai életbe, megválasztották a csíkszeredai RMDSZ elnökének. „December elsejére Gyulafehérvárra kellett menni ünnepelni. Pataki Imre volt a Nemzeti Megmentési Front elnöke, mondta, hogy holnap megyünk. Én közöltem, hogy nem megyek, mert már tárgyaltunk róla. Vitatkoztunk egy darabig, mondtam, Imre bácsi, ha mennénk, holnap reggel jelzem. Hajdú Gábor is próbált győzködni, hogy menjünk, mert most van idő békülni. Mondtam, én nem vesztem össze senkivel, nem békülök. Ők elmentek, kifütyülték őket. Úgy vélem, nem volt mi ott, amit keressünk, miért ünnepeljük a szomorúságunkat… Nekik ünnep, nekünk gyásznap” – vélekedett.

Két évig volt az RMDSZ-nél, aztán lemondott, tovább dolgozott, majd nyugdíjba vonult. Vorzsák Jánost több volt politikai elítélttel együtt 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntette ki.