Gyapjúfeldolgozás Csíkkarcfalván

Van-e aki átadja, és van-e aki továbbvigye a gyapjú feldolgozásának tudását, miért fontos visszatanulni a nagyanyáink által végzett tevékenységeket? Többek között ezekről is beszélgettünk a Mózes házaspárral a műhelyek meglátogatásakor.

Családi vállalkozásként indult, mára több alkalmazottja is van a feldolgozónak és manufaktúrának, a helybéli bemutatóüzleten kívül pedig Csíkszeredában is nyitottak boltot. Mint mesélték, az egész 1991-ben kezdődött.

„Én a vasútnál dolgoztam, a férjem a traktorgyárnál. Ez a lehetőség véletlenszerűen jött. A tanács annak idején falufejlesztésre kapott egy rend gyapjúfeldolgozó gépet, de három évig nem használta senki, nem tudták beindítani, és kerestek egy olyan megfelelő hozzáállású embert, aki hajlandó mindent megtenni, hogy azok működjenek. Ekkor jöttünk mi a képbe. Azt mondták, ha elindítjuk, tíz évre bérbe adják a gépeket. Egy ideig csak a férjem csinálta, öt év után betársultam én is. Az én dolgom könnyebb volt, mert leánykoromban rengeteget varrtam, kézimunkáztam, aztán elkezdtek kinyílni az ajtók, lehetőségek, napról napra, évről évre” – elevenítette fel Mózes Annamária. Eleinte csak feldolgozták a gyapjút, amit a falubeliek, környékbeliek behordtak, majd évről évre fejlesztettek valamit: gyapjúmosodát alakítottak ki, később szövödét és varrodát.

„Azok a műhelyek, ahol csak feldolgozás volt, és nem bővítettek más irányba is, mind megszűntek. Az a szomorú, hogy az országban tizenegy millió juh van nyilvántartva, és nincs egyetlen gyár, ahol feldolgoznák a gyapjút. De az emberek sem szőnek, nincs igény a gyapjúfonalra. Meg lehet nézni, a lányok kilencvenkilenc százaléka nem tud szőni, kötni, és nem is akar. És lassan az sincs, aki megtanítsa őket” – fűzte hozzá a férje, Csaba.

Beszélgetésünk során szóba került az is, hogy annak idején mindenki otthon megszőtte a szükséges posztókat. Faliszőnyegeket, terítőket, törlőket, ágyneműket, viseleteket készítettek minden háznál. Egyik évben megszőtték a hozzá való gyapjúposztót, másik télen megvarrták. „A medve most azért fogja meg az embereket, mert ezekben az új, műanyag ruhákban nem ismeri meg a sajátjait, azt hiszi, külföldiek” – viccelődött a házigazda. Felesége hozzátette, manapság is van olyan, aki elhozza feldolgoztatni a gyapjút, a fonalból pedig köt, vagy megszövi szőnyegnek, és nem vásárol műanyag holmit. De egyre kevesebben élnek eszerint.

„Az ilyen ember nem vásárolja a multik nagyipari termékeit, inkább, ha szerény körülmények között is, de megmarad az ő egészséges környezetében. Az erre az életre való visszahangolódásban igyekszünk segíteni az embereknek, mert az elmúlt huszonöt évben sok minden elveszett. Ha azt nézzük, hogy huszonöt évvel ezelőtt hány háznál szőttek a maihoz viszonyítva, ijesztő az arány. Mi tanúi voltunk, hogy huszonöt év alatt hogyan tűnt el házakból a szövőszék. Annak idején a háziasszonyok egyik fontos tevékenységi köre volt, hogy a téli hónapokban, ahogy véget értek a karácsonyi, újévi ünnepek, a farsangban feltették a szövőt, és húsvétig le kellett azt fogyatni. Húsvét után kezdődtek a tavaszi munkálatok, egész nyáron nem volt idő szövögetni, akkor tették ki a házból a szövőszéket, és az őszi betakarodások után, decemberben kicsit megpihentek, értékelték az évet, majd az új évben új erővel fogtak neki szőni. És ez minden évben rituálészerűen így működött. Ez most teljesen kimaradt az emberek életéből, eltűntek a nagymamák, akik ezt tudták irányítani, nem adták át a tudást lányaiknak, unokáiknak. Nincs amibe kapaszkodniuk az embereknek, mert elfelejtették a régi jó dolgokat: hogy hogyan készül a házi kolbász, a házi kenyér, az igazi sajt, milyen a finom vaj, milyen a jó gyapjúmellény télen a hátadra, a jó gyapjúpaplan.”

Annamária rámutatott, a téli szövések a kapcsolattartást nagy mértékben segítették, és ezeken az összejárási alkalmakon a lelki problémák is felszámolódtak, úgy véli, ezért is volt kevesebb a beteg ember.

A házaspár rámutatott, a műhelyekbe látogatók nagy része itt vesz tudomást arról, hogy hogyan készül egy-egy termék. „Itt látja meg, hogy a mocskos gyapjúból hogyan lesz például egy terítő. A gyapjút ki kell osztályozni, meg kell mosni, szárítani, meg kell tépni, meg kell fonni, melyéket készíteni belőle, le kell ülni és meg kell szőni. A szövés nem olyan, hogy ugrabugrálok ki a szövőszékből. Le kell ülni és szőni, hogy haladat legyen. Ezt viszont szeretni is kell” – hangsúlyozta a háziasszony. Hozzátette, annak a munkának, amit nem tisztelettel, szeretettel, odaadással, alázattal végeznek, annak értéke, lelke sincs. Mint mondta, minden kézimunkára az van „ráírva”, hogy milyen szeretettel, odaadással készült, nem az, hogy mennyi idő alatt készült el. „Ha szereted, akkor szép lesz, akkor csak szeretet megy bele. De ha csak pénzért csinálod, akkor az olyan, mint minden más termék. A lelkét is bele kell szője az ember.”

Kérdésünkre, hogy mi készül a manufaktúrában, azt válaszolták, hogy minden, ami gyapjúból készülhet: szőnyegek, ágyterítők, derékaljtakarók, vastag csergék stb. „Behozzák a gyapjút, lemérjük, bekerül a feldolgozóba, megmossuk, megszárítjuk, fésüljük, fonalat készítünk belőle és megy a szövőbe. Van fésült gyapjúnk, amit a nemezeléshez használnak, színes és natúr változatban, gyapjúfonalak – berke, szálas, szőnivaló, kötnivaló – különböző színekben. Népviseleteket készítünk, nemcsak székelyt, hanem mezőségit, vajdaszentiványit, kalotaszegit, székit. Paplanokat igény szerint, egyedi elképzelésre, rendelésre is” – magyarázta Mózes Csaba, amint végigjártuk a műhelyeket.

A kézi szövőműhelyben az asszonyok épp szőnyeget szőttek, mint mondták, nem készül itt két egyforma szőnyeg. „A mintakollekciónk széles körű, a hagyományostól a legmodernebbig megtalálható minden. A fantázián múlik. Nagyon kevés van megörökítve fényképen, papíron, a legnagyobb része a fejünkben van. A megrendelőkön keresztül is gazdagodott a tudásunk, minden emberből egy szikrányi átjött. Vannak sikerélményeink, mert minden jól sikerült darab, egy-egy jó visszajelzés bátorít a továbblépésre. Ez nem egy olyan vállalkozás, amiből milliárdos lehet az ember, nekünk az a feladatunk, hogy a természetes dolgokhoz való ragaszkodást valahogy visszatanítsuk. Ami járható volt évszázadokon keresztül, nehogy most egy negyedévszázad alatt romba dőlne. Valószínű azért kapunk mindig bátorításokat, jó embereket, hogy csináljuk továbbra is ezzel a kitartással, szeretettel” – összegzett Annamária.