Angliában élő gyergyói tornász: nem csak élsportban kell gondolkodni

– Hívják Önt is a városnapokra, a világvándor találkozóra. Jön?

– Sajnos nem. Tornászaim számára közeledik az angol országos bajnokság, dolgozni kell, hogy versenyképesek legyenek. Nincs szabadság ilyenkor. Egyébként sem könnyű a hazautazgatás innen, Angliából. Legutóbb másfél éve voltam otthon. Csak vakációs időszakban kapok szabadságot, és csak az út oda három nap. Mert ilyenkor, Európán át autózva, sorban meglátogatom a kontinensen mindenfelé élő barátaimat, akikkel csak ilyenkor adódik alkalom találkozni. Otthon pedig, bárhogy is tervezem, sosem érek el mindenkihez, akihez szeretnék. Legutóbb is, míg a pénzügytől a BCR-ig gyalog eljutottam, negyvenen állítottak meg. A száz métert egy óra alatt tettem meg. Ez jó dolog lenne, ha nem lenne rövid az idő, amíg otthon vagyok.

– Itthon tornaedzőként dolgozott. Angliában is azt folytatja. A pénz szempontjából biztosan mások a lehetőségek. A munka ugyanaz?

– Teljesen más. Az állam bácsi otthon azért fizetett, hogy élsportolókat képezzünk. A gyergyói sportiskolánál akkoriban négyen dolgoztunk a tornászokkal: a néhai Hoffmann Ferenc, Ferencz József, Marosi Öcsi és én. 96 gyermekkel foglalkoztunk összesen, akik a válogatás során a legjobbaknak bizonyultak.

Nekem itt 60 sportolóm van, akikkel versenyekre járok. De ehhez egy olyan háttér csatlakozik, amilyenre otthon nem is gondoltunk volna.

A klub, ahol dolgozom, semmilyen állami támogatásban nem részesül, de itt az állami tulajdonú klubok is önfenntartók. 1600 embert mozgatunk meg minden héten, a 6 hónapostól kezdve a 70 évesig, vagy még öregebbekig. Az általuk fizetett tagdíjból működik minden. Egyszerű a képlet: minél többet sportol valaki, annál kevesebb óradíjat kell fizessen. Aki hetente egyszer érzi szükségét, hogy mozogjon, annak egy órára magasabb a hozzájárulás, aki pedig naponta edz, hogy versenyezhessen, annak kevesebbet kell fizetnie egy órára. Az 1600 embert pedig nagyon sok edző, szakember irányítja.

Én az élsportolókkal foglalkozom, 5 évesektől 19 évesekig. Hála Istennek, eredményes a munkám. Országos bajnokaim vannak. Nemzetközi versenyeken nem nagyon indulhatunk, mert a versenyzés költségeit is a szülők kell állják. Akikkel versenyekre járok, azok legalább öt éve tornásznak már, és évente 300–350 érmet hoznak különböző szintű versenyekről. De ezek az érmek is komoly eredményt jelentenek, hiszen 17 évvel ezelőtt, amikor ideköltöztem, a brit torna a 23. volt a világranglistán. A világ élmezőnyéhez tartozó edzők dolgoznak itt. Ezen kívül vannak versenyek, ahol egy-egy szeren bizonyítják tudásukat, például talajon vagy lovon, korláton. Minden sportoló úgy indul, hogy komplex, hatszeres tornász lehessen, aztán pedig, ahogy növekedik, a testalkatától függően dől el, hogy melyik szeren lesz jó. A mi időnkben másképp volt, akkor mindent kötelező volt csinálni.

Ami viszont nagyon lényeges: az élsport nem a kezdetektől indul. Több lépcsőn át jut a gyermek oda, hogy tornász akarjon lenni. Az elején csak az a fontos, hogy a gyermek megszeresse ezt a sportot. Egyszerű:

ha a gyermek nem szereti, a szülő nem fog fizetni.

– Mindezt meg lehetne itthon is valósítani?

– Igen, és volt is ilyen tervem. A 30 éves találkozómon beszélgettem többekkel. Egyedül Elekes László látott benne fantáziát. Mások végig sem hallgatták: azonnal rávágták, hogy itthon ezt nem lehet megcsinálni. Azt gondolták, hogy mindenki legalább tíz órát kellene tornásszon hetente. De

nem csak élsportban lehet gondolkodni. Éppen az a lényeg, hogy minél többen tornásszanak, gyermekek és felnőttek egyaránt, azok is, akik hobbiból teszik, akik számára egy óra elég. Bármilyen sportot űz aktívan vagy profi szinten valaki, a torna jótékonyan hat rá.

Hajlékonyság, térérzék, erő fejlesztésére nagyon jó. Itt természetes dolog, hogy például a rögbiválogatott tagjai is hetente lejárnak tornászni. 30–40 éve még Gyergyószentmiklóson is mindenki a tornával kezdte, és később váltottak például jégkorongra. A tornaélsportban pedig azok maradtak, akiket alaposan kiválogattak, és most is ez kellene legyen a modell.

– Akkor mi hiányzik ahhoz, hogy Molnár Levente hazajöjjön és megvalósítsa ezt?

– Nos, a létesítmény lenne az alapfeltétel. Kellene egy terem, ami csak erre szolgálna, ahol elfér egy talaj, ahová fel lehet szerelni a szereket. Megfuttattam, 160 ezer fontba kerülne, ha minden szükséges kelléket egyszerre meg kellene venni. De lehetne ezt fokozatosan is. Fáj a lelkem, amikor látom, hogy ami van, az sincs hasznosítva. Egy tanítványommal jártam haza legutóbb, megmutattam neki a helyeket, ahol én tornásztam. A Salamon kis tornatermét, a nagyobbik termet.

Majdnem sírtam. Kongó, üres volt minden, egy gyermek sem volt sehol.

Itt, vakációban egy tűt nem lehetne elejteni. Egész napos programok vannak szervezve az iskolából kiszabadult gyermekeknek, a szülők mindent megtesznek, hogy a gyermekük mozogjon felügyelettel, biztonságban. A tornafoglalkozások között kézügyességi gyakorlatokat, intelligenciát fejlesztő szórakoztató programokon, játékokon vehetnek részt. 

Nem tettem le róla, hogy hazajöjjek, ha kialakulna egy csapat, amely ebben részt vesz, jó lenne. Edzők, gyógytornászok, más segítők kellenek. Itt, Angliában mindennapos dolog, hogy egy anyuka elhozza a fiát vagy kislányát edzésre, és kedvet kap hozzá, hogy az edző irányításával, maga is foglalkozik a gyermekkel. Idővel elvégez egy szakkurzust is, és önkéntesen dolgozik a klubnál.

– És kell, aki tornásszon...

– Na, igen. Ez is egy lényeges dolog. Nem csak a gyermekekkel kell foglalkozni, hanem az idősebbeket is meg kell mozdítani. Itt mindenki mozog, sportol valamit. Hetente legalább egyszer vagy kétszer tornászik, fitneszterembe megy, ahol edzők várják, akik kizárólag azzal foglalkoznak, hogy az idősebbek állóképességét segítik. És az idősek nagyon is fontosnak tartják a tornát egészségük karbantartása érdekében. Az utcán is lehet látni: mindenki szalad. Gyergyóban ennek a fontosságát kell megértetni az emberekkel. Van, amiért fizetni kell, és ezt nem mindenki tudja megengedni magának. Ám van, ami csak elhatározás kérdése, és nem kerül semmibe, hogy valaki tegyen az egészségéért. Itt, a klubnál, ahol dolgozom, komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy reklámozzák:

amíg a gyermek edzésen van, addig az őt kísérő anyuka vagy nagymama is mozogjon.

Éppen így vannak kialakítva a klub szolgáltatásai. Persze ahhoz, hogy a jelenleginél lényegesen többen sportoljanak, mozogjanak, idő kell és sok munka. És egy másik szempont: itt a sportolást, még ha éppen egyéni sportot, tornát jelent is, közösségi élményként élik meg az emberek, egy csapatnak, egy klubnak a tagjai, mely életében szívesen vesznek részt. Nem fognak triplaszaltózni, de jól érzik magukat.

– Gyergyóban sajnos ma már nem beszélhetünk tornaélsportról. Követi azért az otthoni sportéletet?

– Persze. Nézem a jégkorongeredményeket, szurkolok, és büszke vagyok, ha nyer a csapat. De követem a sízők eredményeit is, és örülök, hogy nehéz körülmények közt is, de nem adják fel, próbálkoznak. A Facebookot is arra használom, hogy a régi kollégákkal tartsam a kapcsolatot. Mind az otthoniakkal, mind azokkal, akik Amerikában vagy éppen Ausztráliában élnek. Ilyenkor a szakmai tapasztalatokat is átbeszéljük, ötletek születnek, mindegyikünk gyarapodik a másik tapasztalata által.

– Ez a beszélgetés is a Facebookon zajlik. A képernyőn látszik, hogy a háttérben, a szobában székely zászló, Erdély-térkép, székely ruhás figurák vannak. Honvágy?

– Honvágy van, minden nap. Jó itt élni, de az emberi kapcsolatok, találkozások hiányoznak. Hogy leüljünk egy üdítőre és egyet beszélgetünk, elmondunk egy viccet. Az otthonhoz kötnek ezek a tárgyak, de kihoztam az érmeim egy részét is, azok is itt vannak a falon. A gyermekeim már nem érzik így ezt. Szívesen jönnek Gyergyóba, egy rövid ideig jól érzik magukat a családdal, unokatestvérekkel, de nincs igazából, ami odakösse őket. Nincs otthon baráti körük, kicsik voltak, amikor 17 éve eljöttünk. Én úgy gondolom, ha a lányom férjhez megy, akkor én hazamegyek, akár tornát fogok tanítani, akár a tévéhez megyek vissza, ahol szintén jó volt dolgozni. Persze, ha visszafogadnak...

– Milyennek látszik Angliából Gyergyószentmiklós?

– Lényeges tapasztalat, hogy ahányszor hazamegyek, mindenki csak panaszkodik. Hogy ezt se csinálta meg a polgármester, hogy az se halad. Aki otthon él, az nem látja a változásokat. Amikor én hazamegyek, mindig látom, hogy mi változott, hogy mi fejlődött a korábbi látogatásom óta. És igenis látszanak a törekvések, az elképzelések.

Nem szabadna ilyen negatívan gondolkodni és látni a dolgokat.

Amit még hiányolok, hogy az otthoniak nem nagyon fognak hozzá, hogy saját dolgaikat javítsák. Az elöljárókra várnak olyan dolgokban is, amit a közösség, a szomszédság, ha összefogna, el tudna végezni.

–  Mit üzen, mit tanácsol az itthoniaknak?

–  Elsősorban a sportoló gyermekek szüleinek üzennék: ne a pénzeszsákot lássa a gyerekében. Ne azért vigye edzésekre, hogy majd egyszer a fia vagy lánya híres sportoló lesz, és a befektetett idő és pénz megtérül. Lehetséges, hogy így lesz, de ne ez legyen a fontos, hanem a sportolás szeretete. Én sosem azt számoltam, mennyi pénzt fogok keresni, ha nyerek. Persze, jól esett az anyagi javadalmazás, de az az igazi eredmény, amit az évek alatt a sportból megtanultam, megéltem. Az nem veszik el soha. Sok sikert kívánok az összes sportolónak otthon, próbálják úgy megélni a sportolást, hogy ne minden a pénz körül forogjon. A sportoló azért sportoljon, mert szereti, és tegyen meg mindent, hogy ő maga jobb legyen önmagánál. Az ő szintjén hozza ki magából a maximumot.