Ahol nem a haláltól félt az ember, hanem az élettől – látogatás Auschwitzban

Arbeit macht frei – A munka szabaddá tesz. Ott lebeg a fejünk felett a cinikus felirat, miközben belépünk a katonásan rendezett téglaépületek közé, amelyeket szigorú, magasra feszített szögesdrótkerítés őriz. A történelem egyik legsötétebb fejezetéhez térünk vissza, Lengyelországba.

Látogatás a földi pokolban

Aki idegenvezetőt igényel a látogatáshoz, viszonylag rövid túrára számíthat. Közel négy óra alatt sikerül bejárni az Auschwitz I–nek elnevezett, adminisztrációs központként számontartott tábort, valamint Auschwitz II–Birkenaut is, a tömeggyilkosságok legfőbb helyszínét. A távolabbi, Auschwitz III–Monowitz tábor egykori helyszíne nem tartozik a túrához.

Az egyes táborba vezető alagúton a kísérőnk nem beszél, csoportunk minden tagja csendben van. A hangszórókon egy férfi hang zsidó áldozatok neveit sorolja. Bevezető gyanánt levetítenek egy kisfilmet, és hamarosan a tábor bejárata felé vesszük az irányt. Itt a hírhedt kapu, ez az első megálló, ahol az idegenvezető mesélni kezd.

A táborban mindennek megvan a helye, a nyári napsütés még egy pillanatra becsaphat, szépnek is mutathatja a téglaépületeket, amelyekben olyan sokan szenvedtek. A blokkok közül csak néhány látogatható, ezekben található a tulajdonképpeni múzeum: fotók, tárgyak, dokumentumok.

A négyes blokk a kivégzésekről szól. Az idegenvezető elmondja, hogyan alakult meg 1940-ben az első tábor, amelynek a későbbiekben közel ötven altábora létesült. Egymásután sorolja az adatokat, amelyeket már a tankönyvekből is ismerünk:

Képeken családok, gyermekek, amint többnapos utazás után leszállnak a vonatról. Nem tudják, hogy életükről, halálukról hamarosan egyetlen kézmozdulattal fog dönteni egy idegen.

A következő pillanatban egy üvegfal előtt állunk: egy hatalmas, megközelítőleg negyven kilogramm súlyú szemüvegkupacot bámulunk. Zsidó imaleplek rögtön utána, majd a gázkamrákban használt kaniszterek, egyéb bizonyítékok arról, hogyan semmisítettek meg zsidókat, politikai – túlnyomórészt lengyel – foglyokat, cigányokat, szovjet hadifoglyokat, bűnözőket, homoszexuálisokat, és másokat, akik nem feleltek meg a náci ideológiának.

Amikor arcon csap a valóság

És akkor jön egy sötét terem, tele hajjal. Két tonna összecsomósodott haj van itt, olyan nőké, akiket fogolyként tartottak a táborban. Fotózni nem szabad, nem is jutna eszünkbe. Megrendítő, amint az idegenvezető elmondja, hogy

Később elmondja, hogy az áldozatok aranyfogait is kitépték, beolvasztották, hamvaikat a folyóba, tóba szórták, később útépítéshez, gátak megerősítéséhez használták fel alapanyagként.

Elgondolkodnánk ezen, de sokáig nem szörnyülködhetünk, a idegenvezető sietősen továbbtereli a csoportot: az ötös blokk első termében vagyunk, körülöttünk üvegfalak, mögöttük legalább nyolcvanezer pár cipő, bizonyítékként a szörnyűségekre. A lábbelik nőké, férfiaké voltak, akiket megöltek. Egészen kis cipőket, kis ruhákat is látunk – gyerekek holmijait. Művégtagokat, mankókat, egyéb személyes tárgyakat, amelyeket sosem kaptak vissza.

Névvel ellátott bőröndöket látunk. Ezeket is elvették a lecsupaszított áldozatoktól, akiknek azt hazudták, zuhanyozni küldik őket, visszakapják majd az értékeiket. Zuhanyzásra sosem került sor,

A testüket krematóriumban semmisítették meg és amikor a kemencék már nem bírták a terhelést, szabad ég alatt, máglyán égették el.

A múzeum falain arcokat is látunk: képeket a csíkos rabruhát viselő emberekről, akik küzdöttek az életért. Látjuk, hogy a gázkamrába hurcoltakkal ellentétben a foglyokat nyilvántartásba vették, három szögből fotózták le, kaptak számot, feljegyezték a nemzetiségüket, az érkezésük, gyakran a haláluk idejét is.

A tizenegyes blokkban SS-katonák, foglyok szobái, mosdók, cellák. Itt a halálfal is, a golyó általi kivégzések helyszíne. Ma nem látunk vért, csupán gyertyákat és koszorúkat. Miután elhaladunk az akasztófa mellett, ahol Rudolf Höss auschwitzi parancsnokot kivégezték, besétálunk az egyetlen épen maradt gázkamrába. Rövid időnk van rá, hogy megfigyeljük a kis nyílásokat, ahol beszórták a Cyklon B-kristályokat. Rögtön innen sétálunk be a krematóriumba, látjuk a kemencéket, elképzeljük, amint naponta több száz testet semmisítettek meg itt.

Barakkok, ameddig a szem ellát

Rövid pihenő után a múzeum buszjáratával átutazunk a három kilométerrel távolabb lévő, legnagyobb koncentrációs táborba, Auschwitz II–Birkenauba. Eszünkbe jut Schindler listája, amint megpillantjuk a vasúti sín felett magasodó kaput.

az ember elveszettnek érzi magát a 175 hektáros terület egy aprócska részén is. Majdnem futólépésben haladunk a kaputól arra a helyre, ahová beérkeztek a marhavagonok, egyenként 70–80 utassal. Itt, a zsidórámpán milliók sorsa pecsételődött meg.

Megérkezünk a sín végéhez, itt áll az emlékmű, amit 1967-ben adtak át.

Megnézzük a gázkamrák és krematóriumok maradványait, amelyeket az SS robbantott fel a felszabadítás előtt, hogy eltüntesse a nyomokat. Visszafelé elidőzünk egy barakkban, és méregetjük priccseket, amelyekre 4–6 embert zsúfoltak be, egy épületbe akár 700 személyt is. Próbáljuk elképzelni, hogy milyen lehetett a téli hidegben, a nyári hőségben itt a túlélés azoknak, akik eleve megtörten érkeztek ide, és később csak még gyengébbek, betegebbek lettek. Sokan vérhasban, tífuszban hunytak el.

Körös-körül egyforma, borzasztó eseményekről tanúskodó barakkok.

Volt, ahol az SS orvosok kísérleteztek kedvükre a foglyokon. Külön barakkokat szenteltek a gyerekeknek, akik Mengele kezére kerültek. Ezeket nem látjuk a túra során, de tudunk róluk.

Jelzi az idegenvezető, hogy az időnk lejárt. Kevesebb, mint négy óra alatt járjuk be a két tábort, de még legalább ennyire lenne szükség, hogy mindent lássunk, hogy átgondoljuk, befelé forduljunk. Amint kilépünk Auschwitz-Birkenau kapuján, George Santayana idézetére gondolok, amit a múzeum falán is kifüggesztettek: