A csíksomlyói remete útja a Kálváriáig

„Először Korondon vízimolnárnak állt – idézi fel Varga Kamill –, később földműveléssel is foglalkozott.

Kis műhelyében kegytárgyakat, kereszteket, olvasókat, képkereteket és csíksomlyói emléktárgyakat készített. Ezekre az időkre így emlékszik vissza naplójában:

1935. november 1-jén, Bálint Lajos somlyói plébános közbenjárására Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök egy év időtartamra, „Ciuc megye területén”

A „cukrosládák” őrzője

Kedves Béla Antal testvér, somlyói remete később így emlékezett vissza elődjére: „A remetelakot 1941-ben Jakab Imre építette újjá. Ő gondozta az egész hegyet, a hegyoldalban elhelyezett kereszteket, a hegy tetején lévő gyümölcsöst, valamint bejárt a közeli falvakba is segíteni.”

Ennek okát illetően hadd idézzük Lakatos Vincét a Nemzeti Újság 1941. október 10-i számából (Mozaik-képek Erdély nemzeti zarándokhelyéről):

Adorján Imre főgondnok, P. Szőcs Dénes pedig (1936 óta) házfőnök volt akkor Csíksomlyón, a remetével együtt szörnyű körülmények között, kínzásoknak alávetve szenvedtek a nagyváradi és a kolozsvári katonai börtönökben október 15-e és december 22-e között. A huszonnégy társával együtt az országból kiutasított házfőnök a „kicsi magyar világ” idején, 1940-ben visszajött Somlyóra, később tábori lelkészként került angol hadifogságba.

Horthynak adta át a Székely Hadosztály zászlóját?

Jakab Imrét Segariu őrmester vette kezelésbe, és vallatás közben „úgy el találtak verni, hogy három hétig le nem bírtam ülni.”

A neki később Vámosgyörkön hajlékot biztosító asszony unokája, Szatmári László tudomása szerint (állítása szerint maga a remete mesélte neki) azonban nemcsak a „cukrosládákat” rejtegette, amelyekről ma sem tudni, mit tartalmaztak (vélhetően semmi olyat, ami veszélyt jelentett volna a nemzetbiztonságra nézve), hanem a Székely Hadosztály zászlóját is. „Ezt a zászlót, hiába követelték tőle, nem adta át, csak személyesen Horthy Miklósnak, amikor bevonult Nagyváradra. Ezért vitézségi ezüst érdemkeresztet kapott.”

Hogy aztán ebből mennyi a múltszépítő legenda és mennyi a valóság, nem tudhatjuk, de azt igen, hogy

Mihály Barna, a Nemzeti Újság munkatársa 1940 novemberében találkozott vele Kolozsváron, amikor már hazafele tartott. „Eső, ha hull, szél, ha rezdül, a föld, az ősi székely föld üzen, s hív vissza a somlyói Máriához...” – mondta búcsúzásképpen a Szent Rókus-templománál tiszteletére összegyűlt embereknek.

„A Kárméluska-kápolna remeteségét szerette volna elvállalni, ám erre nem volt lehetőség. 1946. szeptember 10–13. között Guba Pál lelkipásztor, piarista szerzetes fogadta be lakásába. Szeptember 14-én a gyöngyösi Kálváriára költözött.

A szerzetesrendek működési engedélyének megvonása után városi alkalmazottként, kecskepásztorként, utcaseprőként tengette hétköznapjait, de tüzelő- és építőanyag-kereskedésben is dolgozott. Vámosgyörkön előbb albérletben lakott, majd szociális otthonba került. 1976. március 26-án helyezték át Egerbe, ezt követően Varga Kamill atya semmilyen adatot nem talált róla. A Salvator-kápolna egykori gondozója életének utolsó mozzanatai még feltárásra várnak.