Magyar szamba

Tekintse meg fotógalériánkat!

Tizenkét órás repülőút végén landol az Európából érkező gép a világ legnagyobb városának nemzetközi repterén. Hiába örül a meggémberedett lábú utas, még nincs túl a nehezén – be kell jutni a belvárosba. Ha nem egyike annak az ötszáznegyven Sao Paulo-inak, akinek magánhelikoptere van (ezzel a brazil nagyváros megelőzi New Yorkot is), akkor lélekben fel kell készülnie a dugókra. A közlekedés teljesen kiszámíthatatlan, hiszen az elővárosokkal együtt húszmilliós lakosságú megapoliszban naponta hatmillió autó közlekedik, így nem csoda, hogy csúcsforgalom idején a dugók hossza elérheti a száznegyven kilométert is. Érthető hát, hogy amikor a reptértől az emblematikus sugárút, az Avenida Paulistáig tartó menetidő felől érdeklődöm, a sofőr azt mondja: negyven perc és három óra között bármi lehet.

Kövér László magyar házelnök hivatalos látogatásán veszek részt, feszített a program, érthető, hogy senki sem szeretne órákat az autóban tölteni. A magyar delegáció kap ugyan rendőri kíséretet, de a kék lámpás rendőrautó nem a kisbusz előtt megy, hanem közvetlenül utána. Hiába szirénázik, a dugóban az sem segít, magyarázzák a kísérők, nem tudnánk gyorsabban haladni, viszont mögöttünk poroszkálva látják, ha megtámadják a buszt és a fegyveres rendőrök be tudnak avatkozni. Mi tagadás, kicsit megszeppenünk a magyarázat hallatán, de a statisztika a rendőröket igazolja: Brazíliában a közbiztonság messze van az európai normáktól, évente régióktól függően – huszonöt és hetvenöt között mozog a százezer főre tehető gyilkosságok száma. Az elkövetők jó része a nyomornegyedekből – ahogy itt nevezik, favelákból – kerül ki, ahol a lakosság harmada él, jellemzően havonta kevesebb, mint ötven dollárból.

Különben a városnak is helyet adó Sao Pauló állam nem csak az ország, hanem egész Latin-Amerika ipari központja (a brazil GDP-nek a harmadát adja, de magának a városnak a GDP-je is önmagában meghaladja Argentína mutatóját). A város jelképének számító Avenida Paulista, ahova igyekszünk, akár Észak-Amerikában is lehetne, hiszen bankok, biztosítótársaságok és multinacionális vállalatok felhőkarcolói szegélyezik a három kilométeres sugárutat.

Az első nap a helyi magyaroké. Reggel Embu városkába készülünk, mely a brazil megapolisz Szentendréje a kézműves boltjaival és hangulatos kávéházaival. Mi nem ide igyekszünk, hanem gyakorlatilag az őserdő szélére, a Simon Bálint magyar cserkészparkba, ahol már folynak a foglalkozások az egyenruhás gyerekekkel. Torokszorító érzés magyar népdalokat hallgatni az otthon csak csenevész szobanövény formában létező, itt hatalmas fákká növekvő pálmák és különféle páfrányok alatt. Az ünnepélyes zászlófelvonás után egy keleti vonásokkal rendelkező cserkészvezető jelent hibátlan magyarsággal: a Brazíliában született Yamashita Szabo Yuri japán és magyar felmenőkel rendelkezik, így a fiatalember három kultúra közül választhatott. Büszkék vagyunk arra, hogy magyar származásúak vagyunk, mondja, és az ember elszégyelli magát, amikor arra gondol, innen tizenkét ezer kilométerre, az úgynevezett anyaországban jó néhány kamasz nem tudná az itt hallott népdalokat végigénekelni.

A parkot különben volt cserkészek alapították és tartják fent – jó részük már az unokát hozza a hétvégi foglalkozásokra. Most rajtunk kívül más látogató is van: Dömötör Gábor, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség alelnöke Észak-Amerikából érkezett. Ő mondja el, hogy a második világháború után elmenekülő magyarokból itt, Brazíliában alakult meg az első tengerentúli cserkészcsoport (jelenleg hetven csapat van Ausztráliától Dél- és Észak-Amerikán át Nyugat-Európáig), és céljuk az ifjúság jellemnevelése mellett a magyarság megőrzése is. Hatvanhat éve ugyanazért dolgozunk, mondja, hogy a most már sokszor harmad- vagy negyedgenerációs magyarok értékeljék származásukat és tekintsék magukat az összmagyarság részének. Ennek érdekében eddig több mint kétszázötven fiatalt küldtek a budapesti Balassi Intézetbe tíz hónapos nyelv és népismereti tanfolyamra, és aki elvégzi a cserkészvezető képzést, az három hétig az anyaországba jöhet táborozni. Az emberfeletti munka értékét növeli, hogy fél évszázada nincs utánpótlás, már a vezetők is itt születtek, mégis tökéletesen beszélnek magyarul.

A cserkészpark után magyar vállalkozókkal ebédelünk, és egyszerűen leesik az állam, amikor bemutatkoznak az asztaltársaim. Beigazolódik a tétel, hogy mindenütt találni magyarokat: a brazil Forma 1 mindenese magyar származású, de akad közöttük milliárdos vegyész, havi negyvenezer tonna marhahúst előállító gyártulajdonos és hetven országba kávét szállító kereskedő is.

Ebéd után újabb magyar intézménybe megyünk. A kétemeletes, harminc férőhelyes Balázs Péter Idősotthont a százhúsz fizető taggal rendelkező nyolcvanöt éve működő Brazíliai Magyar Segélyegylet működteti. A Dél-Amerikai Magyar Hírlap 1961. december 17-i száma „A Szeretetház felavatása” címmel így emlékezett meg az eseményről: „Áldozatos munkának, sok jótéteménynek eredményeképpen Sao Paulo Freguesia do Ó nevű kerületében otthont kaphatnak azok az elárvult idős magyarok, akik hosszú élet küzdelmes harcai után család, hozzátartozó nélkül járják életük utolsó éveit.”

Az intézmény gyakorlatilag közadakozásból jöhetett létre. Mindenki az adott bele, amit tudott: a vállalkozó építőanyagot, a munkás a saját munkaerejét. Balázs Péter pszichológus a teljes vagyonát a Segélyegyletre hagyta, a nemes gesztus tiszteletére az idősotthon 1995 óta az ő nevét viseli. A jelenlegi lakók közül hárman beszélnek magyarul. Egyikük, Etelka néni azt mondja: ő kilencven éve érkezett Brazíliába, két éves korában. Megsárgult családi fényképeket mutat, majd színes fotókon az unokákat, akik néha meglátogatják, de már nem beszélnek magyarul.

Este a Magyar Házba megyünk állampolgársági eskütételre. Az Erdélyi teremben Szíjjártó Csaba nagykövet után kilencen mondják az eskü szövegét (közülük ketten Venezuelából jöttek át a régen vár eseményre), a nagyszámú nézősereg közben a könnyeit törölgeti. Senki sem tudja, lesz-e következő, hiszen az itteni magyarság is elöregedik, sorra szűnnek meg egyházaik, klubjaik, már az utolsó magyar étterem is bezárt. Legalább újranyílik a magyar konzulátus, mondja valaki a magyar házelnök bejelentésére reagálva, megemlítve, hogy a képviseletet az előző kormány zárta be 2009-ben. Az agóniát különben lassítja, hogy a nyelviskolában három, már itt született tanító ötven diákot tanít a nyelvünkre.

– Tudja, Brazília befogadó ország, mondja egy idős úr, ezért itt gyorsabb a beolvadás, mint másutt. Ez a ház a mi kicsi végvárunk az óriási megapoliszban. Gondolja csak el, a városnak kétszer annyi a lakossága, mint egész Magyarországé!

Másnap nagy ünnep van otthon, de itt is: október huszonharmadikát ünnepeljük. Mi a magyar alapítású Szent Gellért apátságba vagyunk hivatalosak (a három idős magyar papnak, Zsolt, Sándor és Ödön atyáknak köszönhetően időnként még tartanak magyar nyelvű misét), az ünnepség pedig a hozzájuk tartozó Szent Imre Kollégium dísztermében lesz. Az apátságot egy egykori pannonhalmi bencés szerzetes, Jordán Emil atya alapította 1950-ben, rá egy évre pedig létrehozták az iskolát és kollégiumot is. Ez ma már az ország egyik legszínvonalasabb oktatási intézménye, de az apátság jelentőségét mutatja az is, hogy II. János Pál pápa 1980. évi brazíliai látogatása során itt szállt meg. A Szentatya vendégszobáját ma is büszkén mutatják a látogatóknak, benne a herendi porcelánokkal.

Az ünnepségen Kövér László beszéde után a Latin-Amerikában turnézó Kaláka együttes is fellép, a közönség nagy része kívülről fújja a dalaikat. Egyszer csak Szíjjártó Csaba nagykövetet is felhívják a színpadra, a diplomata hegedűt ragad és virtuóz módon játssza a mezőföldi népdalt. Később tudom meg, honnan a gyakorlat: mielőtt hivatalnok lett volna, több mint egy évtizedig a Mákvirág együttes tagja volt.

A műsort a helyi Pántlika és Zrínyi Táncegyüttesek nagy sikerű közös fellépése zárja. A fogadáson elbeszélgetek a szülőkkel, akiknek ide járnak a gyerekei. Ez már kizárólag portugál iskola, de a legjobbak közül való, hiszen ide járt az ország egyik korábbi elnöke, Fernando Henrique Cardoso is. Legalább ezer dollár a havi tandíj, mondja az egyik apa, aki két gyerekét is ide járatja, de amikor összeadja az összes költséget az iskolabusztól a menzán át az egyéb kiadásokig, mellbevágó összeg, több mint havi egymillió forint jön ki a két kisdiákra! Nem csoda hát, hogy aki itt végez, annak egyenes út vezet az ország elitjébe. Nagyon szigorúak a körülmények (aki megbukik egy félévben bármely tárgyból, azonnal csomagolhat), de így is többszörös a túljelentkezés.

Éjszaka elmegyünk egy külvárosi szambaiskola, a Rosas de Ouro ünnepségére. Ez a kisebbek közül való, csak ötezer táncosa van, és éppen e negyvenedik születésnapjukat ünneplik egy hatalmas, kétezer négyzetméteres, zsúfolásig tömött csarnokban. Örülnek nekünk, mert közük van hozzánk: egy helyi tévésztár, a magyar származású Justus Robert műsorvezető biztatására a következő karneválon magyar témát választottak. Februárban a Paulistán egy elképzelt történetet adnak elő három ezer táncossal: a távoli, szabadságot szerető Magyarországot rabigába dönti erős szomszédja, ezért a magyarok Brazíliába menekülnek, hogy szabadon élhessenek. A szambaiskola jövő héten két koreográfust küld hozzánk, hogy magyar táncmotívumot építsenek be bővérű táncaikba.

A következő nap a hivatalos találkozóké: a delegációt előbb a tizenkétezer vállalatot tömörítő Iparszövetség elnöke fogadja. A Paulista sugárúton, piramis alakú épületben székelő FIESP elnöke azzal kezdi a tárgyalást, hogy nagyra értékeli a magyarokat, mert ő is a Szent Imrébe járt, és oda küldte öt gyerekét is. Ez a téma aztán majd minden tárgyaláson visszatér: Brazíliavárosban és Rióban is mindig akadt valaki, akinek a magyarokról a Szent Imre és a saját kamaszkora jut az eszébe. A második találkozó az állam törvényhozásának elnökével, Celso Giglioval van, majd a megapolisz főpolgármestere következik.

Gilberto Kassab irodájában hatalmas monitorerdő. Zömükön a forgalom statisztikáit lehet figyelmi: mely utakon van dugó (majdnem mindeniken), hány baleset volt aznap és hol. Több képernyőn a város víztározóinak feltöltöttsége látható, aztán egy webkamera az új stadion építésének állapotát mutatja: itt is fognak játszani majd a 2014-es labdarúgó világbajnokság részvevői. Egyelőre egy hatalmas lyukat látni, benne apró bogarakként mozgó kamionokkal, de a főpolgármester szerint semmi ok az aggodalomra, minden időben el fog készülni.

Az irodában a brazil zászló mellett a magyar is ott virít, ráadásul kokárdával. Nem csak a magyar házelnök tiszteletére – ők is megemlékeztek a mi forradalmunkról. A város ugyanis 1992-ben október 23-át „Magyarország Napjának” nyilvánította, és azóta minden évben ünnepi üléssel emlékeznek meg az ötvenhatos hősökről. 2008 óta Sao Paulo Állam Törvényhozása a szövetségi állam hivatalos emléknapjai közé beiktatta a „Magyar Közösség Napját” szintén ugyanerre a dátumra, így a helyi törvényhozás épületének dísztermében ünnepelhetnek a magyarok a képviselőtestület tagjainak részvételével. Sőt, terünk is van: a Vila Mariana városrész egyik közterületének a neve „Magyar Nép Tere” lett, millecentenáriumi emlékművel.

Mielőtt továbbutaznánk, még beiktatunk egy gyors látogatást a Pacaembu Stadionban létrehozott futballmúzeumban, ahol a fantasztikus relikviák mellett modern és izgalmas módon mutatják be a brazil sztárokat és a világbajnokságok emlékezetes pillanatit – köztük azt a számunka nem kellemes fotót, amikor a mérhetetlenül elkeseredett Puskás gratulál a német válogatott csapatkapitányának, Firtz Walternek az 1954-es döntő végén.

A következő állomás a körzővel-vonalzóval megtervezett és a hatvanas években a semmi, pontosabban egy szavanna közepére felépített főváros. „Azt szeretném, hogy Brazíliaváros a boldog emberek városa legyen: olyan embereké, akik az életet a maga teljességében, a maga törékenységében élik át; olyan embereké, akik megértik az egyszerű és tiszta dolgok értékét, a szeretet és a szolidaritás gesztusát és szavát” – mondta annak idején a város megtervező világhírű építész, a most százhárom esztendős és még ma is alkotó Oscar Niemeyer. Az ezer méteres tengerszint feletti magasságban levő főváros (melynek nincs főpolgármestere, mert ezt a tisztséget a Szövetségi Kerület kormányzója látja el) repülőgépet formáz az alaprajz. A pilótafülkében az államelnök rezidenciája van és a kétkamarás parlament, mögöttük a minisztériumok sorakoznak, a két szárnyon pedig a lakónegyedek vannak. A repülő szimbólum nem véletlen: az építés idején az építőanyagot, a munkásokat, az eszközöket repülőgéppel szállították a helyszínre, mivel akkor még úthálózat sem létezett. A város központi tavát is mesterségesen hozták létre, de vizét valódi folyók táplálják.

A hetvenes években ultramodernnek számító épületek bennem valamiért a szocreál hangulatot hozza elő: a sok beton megkopott az évtizedek folyamán, és inkább a mulandóságot juttatja eszembe, mintsem a fényes jövőt. Az UNESCO nem így gondolkodik, a város 1987 óta felkerült a világörökségi listára, és számomra érthetetlen módon az egyik hidat (melyet Juscelino Kubitchek korábbi elnökről JK-nak neveznek) a Pennsylvaniai Egyetem Mérnöki Társasága a világ legszebb hídjának választotta.

Az viszont tetszik, hogy a magyar nagykövetség egy két és fél hektáros szép kert közepén fekszik: annak idején minden ország egy amerikai dollárért kapott egy ekkora telket, ahova olyan épületet húzhatott fel és annyit, amennyit akart. Kivételt csak az oroszok és az amerikaiak képeztek, ők ugyanis öt hektáron építkezhettek, viszont egymással pontosan szemben.

Itt is megnézzük a kötelező látnivalókat, köztük Niemeyer híres Katedrálisát és a Dom Dosco templom kék üvegablakait. Itt is épül a 2014-es focivébé nyitómérkőzésének szánt stadion (a fővárosnak csak harmadosztályú csapatai vannak a brazil bajnokságban), és jobban állnak, mint Sao Paulóban, mert itt legalább kibújtak a betonoszlopok a földből.

Nincs idő sokat turistáskodni, sorra jönnek a hivatalos találkozók, köztük a képviselőház és a szenátus elnökeivel. Utóbbi vezetője, José Sarney szépíróként is bemutatkozott Magyarországon, hiszen egyik regényét nyelvünkre is lefordították. Az ebédet alsóházi kollégája, Marco Maia adja, aki büszkén meséli, hogy a magas rangú vendég tiszteletére egy vendéglátó-ipari szakközépiskola diákjai főztek és ők adják a felszolgáló személyzetet is. Este még megnézzük a Carmen című táncjátékot a Nemzeti Színházban egy spanyol társulat előadásában, aztán másnap repülünk Rio de Janeiróba.

A másfél órás légi út alatt van idő belenézni a háttéranyagokba, így elcsodálkozhatok az ország utóbbi években elért eredményein. A felívelés Lula da Silva volt szakszervezeti vezető elnöksége idején következett be (ő 2002-2010 között volt hatalmon), ezalatt huszonöt százalékkal csökkent a létminimum, vagyis havi 45 amerikai dollár/fő jövedelem alatt élők száma, és 40 millió fővel gyarapodott a középosztály! (ez utóbbi a havi 1000-3000 dollár/családi jövedelemből élőket jelenti). Az ország valutatartalékai meghaladják az adósságállományt, 2010-ben a 7,5%-os GDP növekedést értek el, a munkanélküliségi ráta 8%-ról 6,8%-ra csökkent és 2,5 millió új munkahely jött létre. A londoni G-20 csúcsot követően – története során először – Brazília hitelkeretet ajánlott fel az IMF-nek! Az OECD értékelése szerint a 2008-ban kirobbant nemzetközi pénzügyi válság hatására hozott gazdaságélénkítő intézkedések nyomán ez a gazdaság egyike a legstabilabbnak világszerte, és mindezt a GDP 80 százalékát jelentő belső piac élénkítésével érték el. Az ország élelmiszerellátásának 70%-át a családi mezőgazdasági kistermelők biztosítják, ami biztos megélhetést nyújt számukra. Az ország nemzetközi elismertségét jelzi, hogy nem csak a következő focivébét, de a 2016-os olimpiát is ők rendezhetik (Rió de Janeiró városban), és eddig erre soha nem volt példa, hogy egy ország egymás után két világeseményt is rendezhessen. A két rendezvény költségei különben meghaladják az 50 milliárd dollárt, de évente százhúszezer új munkahelyet is jelentenek. A lulai politikát folytatja az új elnök is: a bolgár származású Dilma Rousseff személyében idén január elsejétől Brazília első női államfője lépett hivatalba, és a politikusnőnek a karrierje során ez volt az első választási megmérettetése.

Rióba érkezve szembesülünk az ország talán legsúlyosabb problémájával, a favelákban élők helyzetével. A világ talán leghíresebb partszakaszán, a Copacabanán van a szállásunk, de a szálloda mögött húsz lépésre már kezdődik a hegyre felkúszó nyomornegyed – fura fintora a sorsa, hogy a nincsteleneknek van a legjobb panorámájuk. Ezeken a telepeken saját farkastörvények uralkodnak, a rendőrség csak tankokkal és katonai támogatásokkal megy be nagy ritkán, de ha mentőt hívnak egy sérülthöz, az esetkocsi is csak a bejáratig merészkedik, itt várja meg, hogy a rokonok kihozzák az ellátásra szoruló beteget. Ezen a területen kevés az előrelépés: az ENSZ raportőre szerint „a városlakók, különösen a favelák lakói változatlanul a bűnbandák, a kommandók és a rendőrség csoportjai erőszakának túszai. A törvényen kívüli ítélkezés szokásait még mindig széles körben alkalmazzák”. Ez azt jelenti, hogy a drog- vagy más maffia vezetője (aki gyakran egyenruháját levető rendőr) gyakorlatilag élet és halál ura.

Rióban is helyi magyarokkal találkozunk, például kitüntetés átadása céljából: Hajdú Anton Pro Patria érmet vehetett át (a betegeskedő tiszteletbeli konzul helyett fia vette át az elismerést). A vacsorán elbeszélgettem Palluch Miklóssal, aki több színdarabot és egy sikeres regény is írt portugálul. A Soldados do papel (A kábítószer katonái) egy drogfutár igaz történetéből született, és most fordítják magyarra, hogy egyszer nálunk is megjelenhessen, ha kerül rá kiadó. Érdekes és hasznos olvasmány lenne itthon: különféle brazil börtönökben jelenleg tizenegy magyar drogfutár raboskodik, és a számuk egyre nő.

Magyarok Brazíliában

A 20. században három nagy bevándorlási hullámban érkeztek magyarok az országba. Az első hullám közvetlenül az első világháború után következett be és főként az elcsatolt területekről, ezen belül is elsősorban Erdélyből és Bácskából indított magyarokat brazíliai kivándorlásra. A harmincas évek elejétől a világgazdasági válság következtében is jelentős számú magyarság vándorolt ki Brazíliába. Egy 1933-as magyarországi becslés 150 ezerre tette a Brazíliában élő magyarok számát.1935 körül külön magyar negyed is létezett São Paulo városban. A második hullámot a második világháború következtében Magyarországot politikai okokból elhagyó magyarság jelentette. Köztük sokan voltak az államosítások miatt vagyonukat vesztett családok és a kommunista rendszerrel megbékülni nem tudó értelmiségiek. A harmadik hullám az 1956-os forradalom és azt követő elnyomás idején kivándorolt magyarokból áll. 

Becslések szerint az itt élő, magyar gyökerekkel rendelkezők száma 80-100 ezer főre tehető, akiknek többsége São Paulóban és környékén él (a pontos számadatok hiányának oka, hogy a brazil népszámlálási kérdőívek – az ország etnikai sokszínűsége miatt – nem tartalmaznak nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdést. A hiányt az is magyarázza, hogy a brazil állampolgársági törvény 2004-ig tiltotta a kettős állampolgárságot, így sokan eltitkolták származásukat). Jelentősnek mondható még a Rio de Janeiróban letelepedettek száma (kb. 5%-a az emigrációnak). A São Paulóban élő magyar kolónia vallását, politikai meggyőződését, származását, vagyoni helyzetét tekintve meglehetősen heterogén. Ennek tudható be, hogy az idők folyamán 42 különböző szervezetbe tömörültek, melyből 18 a mai napig aktívan működik. A legfontosabb magyar szervezetek a Magyar Ház, a Segélyegylet, a Szent Gellért Apátság és a hozzá tartozó Szent Imre Középiskola.

A legrégebbi szervezet a Magyar Segélyegyletet (Associação Beneficente 30 de Setembro), mely 1926-ban alakult meg São Paulóban a magyar emigránsok megsegítésének szándékával. Az 1940-es években már összesen 14 iskola működött a támogatásukkal a város magyarlakta kerületeiben, és hamarosan szükség lett a közösség időseinek támogatására is.