Brucan nyilatkozata almacsutkák alatt

– Mikor és milyen apropóból bukkant fel először a régióban?

– 1983-ban jártam első alkalommal Magyarországon úgynevezett politikai turistaként. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége nemcsak az amerikaikat célozta, de a szovjet atomfegyverkezést is. Bátor cselekedet volt ez, hiszen nekünk nyugaton könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon azért veszélyesnek számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, a csoport angol partnerei ugyanis nem akartak nehézségeket okozni nekik, ezért semmilyen elérhetőséget nem adtak ki. Az első napon a barátnőmmel ültünk egy budai borozóban, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Mint kiderült, Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.

– Mekkora a nyugati közvélemény ráfigyelése ma a romániai magyarságra?

– Ma nem téma nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében ’90 óta Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes. Sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk ettől kevesebbek.

A teljes interjú az Erdélyi Napló március 13-án megjelenő 10. lapszámában olvasható.