Reklámtámogatás

„Székelyföldet építjük”, „össze kell fogni a megmaradásért”, „a hagyományok, a kultúra megőrzése a kisebbség megmaradásának kulcsa” – röpködnek a szívhez szóló jelmondatok még szívhez szólóbb politikusaink szájából. Ők bizony tesznek a közösségért: felszólalnak és támogatnak. A helyi és megyei önkormányzatok úgy osztják a pénzt, mintha sajátjuk lenne, és azt is elvárják, hogy ez közhírré tétessen főműsoridőben, az újság legelőnyösebb oldalán, nyájas köszönetként elrejtve a sorok között.

A pénzzel alig rendelkező civil és egyéb szervezetek pedig – ha undorodva is – jobb híján eleget tesznek a kérésnek. Na nem a nagyurak fényezéséért, hanem mert ők hisznek abban, amit közösségünkért megvalósítanának. A cselekvéshez viszont pénz kell, ami ugye nincs. Így hát az egyesületek, alapítványok elnökei legszebb mosolyukba öltözve felkeresnek egy-egy tévés, rádiós vagy éppen újságnál dolgozó ismerőst, és megkérik, hogy műsorában, cikkében rejtsen el valamiféle „köszönöm azt a sok kegyes segítséget x vagy y önkormányzatnak” üzenetet. Ingyen.

És mit tesz az újságíró? Egyszer-kétszer segít, de idővel nemet kell mondania, hiszen nem az a feladata, hogy ajnározzon egy-egy megkérdőjelezhető jellemű politikust. Fizetsz, és megjelenik.

Ez a módszer működik is addig, amíg rájössz, hogy összesen 200 lej támogatást kapott az aktuális egyesület, de az „adományozó” elvárja, hogy ennek legalább felét tényleges cselekvés helyett reklámra költse. Nem elég a hirdetés, sajtótájékoztatót is kell tartani. Ekkor derül ki, hogy mennyire találékony is a székely, ugyanis, kedves nagyurak, volt rá példa, hogy statisztákkal készített sajtótájékoztatókról küldtek önöknek képet a pályázat elszámolásához. Önök pedig megfelelőnek találták.

De miért is cselekedtek volna másképp? Úgy érzem, valamivel nincsenek tisztában a nagyurak. Ne feledjük el, hogy önök nem „adták” a pénzt, hanem csak utalták. Azt, amit az istenadta nép gürcölt saját „támogatására” az állam kasszájába, aminek egy önkényesen meghatározott része a megyei, illetve helyi önkormányzathoz lett leosztva, itt pedig egy újabb szűrőn áteresztve megkaphatta az, aki a közösség javára fordítja.

Önök kutya kötelességüknek tettek eleget, mint például az utcaseprő. Tőle sem várhatjuk el, hogy addig ne engedjen rálépni a járdára, amíg nem köszönjük meg a munkáját a sajtóban. Ha jól tudom, munkatársaik sem díszelegnek címlapon, amiért összeállították napi programjukat, megírták jól hangzó beszédeiket.

Nagyurak! Remélem, van egy kis szégyenérzetük, amikor megköszöntetik maguknak azt, amiért nem önök dolgoztak.