Háború van. Kacaghatunk? Való ez a darab most ide?

Hozzátette, 1989 után csak Adrianával dolgozott, ami talán kényelmes is, de leginkább amiatt, mert egy nagyszerű művész, akivel jó együtt alkotni.
A Csíki Játékszín társulatával már hetedik alkalommal dolgozik együtt az alkotópáros. 2017-ben Egressy Zoltán Portugál című darabját, korábban az Éjjeli menedékhelyet, a Tótékat, a Finitot, a Liliomot és A kék madár című drámákat állították színre. Victor Ioan Frunză kiemelte, a csíkszeredai társulatot jól ismeri, tudta, mire számíthat, de azokkal a fiatal és értékes színészekkel kapcsolatban is kellemes meglepetésben volt része, akikkel most dolgozott először.

„Amikor legutóbb meghívtak ide, eredetileg egy kortárs magyar darabot szerettem volna színre vinni, mivel nagyon szeretem a magyar drámákat, a kortársakat és klasszikusokat egyaránt. De aztán a keresgélés során rájöttem, hogy talán ez a téma hiányzik a csíki színház repertoárjából.

Frunză nem először rendezi a Tartuffe-öt, 2013-ban a bukaresti Metropolis színházban állította színpadra. Mint mondta, akkor is a képmutatás és a csalás témája érdekelte, amely mindenkor aktuális. „Ott az volt az előnyöm, hogy a fordítást én magam végeztem, így könnyebb volt színpadra alkalmazni a drámai játékot. A csíki előadás dramaturgja Lőkös Ildikó, nagyon örvendünk, hogy ő segített az előadás szövegében.” Kifejtette, három magyar fordítása is született a darabnak, ezek közül az egyik, a Parti Nagy Lajos jegyezte szöveg tulajdonképpen újraírás. Egy másik fordítás, a Petri György-féle rendezői elképzelést is tartalmaz, ugyanis Tartuffe versben beszél, a többi szereplő pedig prózában. Éppen ezért ezt a változatot elvetette, mivel ez a szöveg arra kényszerítette volna, hogy egy bizonyos módon rendezze meg az előadást. Ezért választották a Vas István fordítását. „A magyar nyelv egyik nagy előnye, hogy időtálló, nem »öregszik«, a magyar szövegek jó alapanyagok, nagyon jól illeszkednek a színházhoz. Talán nekem nincs jogom ilyent mondani román anyanyelvűként, de ez lesz a 49. magyar nyelvű előadás, amit rendezek, és érzem ezt.”

Adriana Grand az előadás látványvilágáról elmondta, a koncepció alapja az volt, hogy meglegyen az a kontraszt, amely a darabban is megvan a látszat és valóság között. „A festett háttér, a grafikai része kicsit naiv, akárcsak Orgonnak az elképzelése, mert ő egy naiv ember. És ebben a naiv grafikai térben megjelennek az igazi elemek, a bútorok, amelyek valóságosak, ugyanakkor a jelmezek is igazi bőrből készültek. Tehát megjelenik ilyen szinten is az ellentét az igazi és valótlan között.”

A rendező kitért arra is, hogy a szerző két címet adott: Tartuffe avagy az imposztor. És a képmutatás, a csalás állandóan jelen van a társadalomban. „Molière a csalásról beszél. Annak idején a bemutatón egy antiklerikális darabnak nyilvánították, de nem az. Ez a darab a csalókról, képmutatókról szól, amelyek mindenfélék lehetnek, a politikai csalóktól kezdve a napjaink aktivistáiig. Erről van szó. Arról beszél, hogy milyen nehéz elválasztani a jót a rossztól, és a legtöbb esetben ez a probléma. A munkafolyamat során többen is feltették a kérdést, hogy ez a darab megfelelő-e Csíkszeredában. Úgy vélem, hogy

Úgy véli, szükség van Molière darabjaira, legyen szó a Képzelt betegről, a Don Juanról, vagy jelen esetben a Tartuffe-ről, hiszen fontos, hogy kacagjunk az emberi hibákon, ezáltal korrigálva ezeket. Ugyanakkor, a színház és a vígjáték egy ellenállási forma, és a mostani időkben szükséges is „Molière gyógyítja az erkölcsöket a vígjátékon, a nevetésen keresztül. Voltak olyanok, színházi emberek is, akik azt mondták, hogy ilyen háborús időkben a kacagással hagyjunk alább. Nincs igazuk. Ha ezt tennénk, azt jelentené, hogy kapitulálunk.” Adriana hozzátette: „akkor örökre elhallgatnánk. Mindig vannak konfliktusok és problémák, de túl kell élni. És a kacagás a túlélésnek egyik formája.”