Rovatok

Szolgáltatások

Médiatár

Bejelentkezés

Bejelentkezés Facebook-fiókkal

Bejelentkezés Google-fiókkal

vagy

E-mail-cím

Jelszó

Elfelejtette a jelszavát?

Regisztráció

Beállítások

Olvasási mód:

Betűméret:

a a

21:50

Pánikrohamot kaptak, miután kigyulladt egy lakóház Dédán

21:07

Debrecenben rajtol a Sportklub, még formálódik az Erste Liga-keret

21:00

Mire költik Székelyföldön a sokmilliárdos uniós támogatásokat?

20:50

Járdán, forgalommal szemben, tiltott helyen: sok a szabálytalankodó biciklis és rolleres Sepsiszentgyörgyön

» MÉG TÖBB FRISS HÍR

Tragédia a román tengerparton: életét vesztette egy Hargita megyei férfi

Egy autóroncs, egy megrongált ház és egy rejtély Szentegyházán: még az utas sem tudja, ki vezette a kocsit

Balszerencse és egy különös mulasztás a három halálos áldozatot követelő pénteki baleset hátterében

Kiszállt az elütött medvéhez, az állat azonnal rátámadt

Kelemen Hunor: Antal Lóránt szenátornak semmi keresnivalója nem volt a Bukarest-Míkonosz útvonalon közlekedő magánrepülőn

Gőzerő a Hargita megyében épülő első autópálya-szakaszon – videóval

Személyiségi jogokat nem, legfeljebb komfortot sértenek a köztéri kamerák

Kiszállt az elütött medvéhez, az állat azonnal rátámadt

Orbán Anita: előrelépés történt a kárpátaljai magyarok kisebbségi jogainak ügyében

Az arc mögött nincs algoritmus – Daniel Brici és a hiperrealizmus védelmében

Fotó: Nagy Lilla

Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata. A kiállítás a csíkszeredai Új Kriterion Galériában látogatható július 25-ig.

Nagy Lilla

2026. június 10., 12:512026. június 10., 12:51

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

A hiperrealizmusnak időről időre újra meg kell védenie a létjogosultságát. A kortárs képzőművészet bizonyos köreiben még mindig felhangzik a régi vád: mi értelme van valamit tökéletes pontossággal lerajzolni vagy megfesteni egy olyan korban, amikor egy fénykép, sőt ma már a mesterséges intelligencia is képes pillanatok alatt reprodukálni a valóságot? A kérdés elsőre jogosnak tűnik, csakhogy rossz helyen keressük a választ.

A hiperrealizmus ugyanis soha nem pusztán a hasonlóságról szólt. Nem a másolás művészete, hanem a figyelemé.

A világ olyan intenzív megfigyelése, amelyet a hétköznapi látás már nem képes fenntartani.

Fotó: Nagy Lilla

Daniel Brici Mineralia Humana – Arcok emlékezete című kiállítása éppen erre emlékeztet.

A tárlaton bemutatott bányászportrék első pillantásra technikai bravúrként hatnak.

A szénrajzokon minden ránc, minden bőrredő, minden szénporral szennyezett felület szinte fotografikus pontossággal jelenik meg.

De aki megáll a képek előtt néhány percnél tovább, hamar rájön, ezek a munkák nem azért érdekesek, mert olyanok, mint egy fotó, többek annál.

A hiperrealizmus paradoxona

Brici munkáiban különös feszültség működik. Minél közelebb kerülünk az arcokhoz, annál kevésbé látunk konkrét személyeket. Több portrén a bányász fejének egy része szinte eltűnik, mintha a figura a fehér papír ürességéből próbálna előlépni. Másokon

az elszenesített fa sötét felületéből bontakozik ki egy tekintet, mintha maga a szén emlékezne arra, aki kibányászta.

A hiperrealizmus itt nem a valóság rögzítésének eszköze, inkább annak a meghaladásáé. A művész olyan pontossággal dolgozik, hogy az arcok lassan elveszítik dokumentarista jellegüket. Szinte geológiai képződményekké válnak. A bőr redői kőzetrétegekre emlékeztetnek, a tekintetekben pedig nem egyetlen ember története, hanem egy egész eltűnő világ sűrűsödik össze. Ezért találó a kiállítás címe is: Mineralia Humana, vagyis Emberi ásványok.

Fotó: Nagy Lilla

Egy eltűnő társadalmi osztály arcképcsarnoka

A bányász alakja Kelet-Európában jóval több egyszerű foglalkozásnál. Egyszerre politikai szimbólum, történelmi trauma és nosztalgikus emlékkép. Romániában különösen erős ez a jelentésháló.

A bányász egyszerre kapcsolódik az iparosítás mítoszához, a rendszerváltás konfliktusaihoz és a posztindusztriális hanyatlás történetéhez.

Miközben a bányák bezárnak, a közösségek széthullanak, a munkás test pedig fokozatosan eltűnik a társadalmi látómezőből. Brici projektje ezért több egyszerű portrésorozatnál. Ez

dokumentáció, antropológiai kutatás, és egyfajta vizuális emlékezetmunka.

Fotó: Nagy Lilla

A kiállítás érdekessége, hogy a művész nem kívülről szemléli alanyait: lement a tárnákba, figyelte a munkafolyamatokat, megismerte a közösséget. A portrék ebből a közvetlen tapasztalatból születtek. Nem romantizálják a bányászatot, de nem is szociográfiai illusztrációk. Sokkal inkább

annak a kérdésnek a vizsgálatai, hogy mi marad meg egy közösségből, amikor az a világ, amely létrehozta, fokozatosan megszűnik.

Fotó: Nagy Lilla

Amikor az anyag is jelentést hordoz

A kiállítás egyik legerősebb eleme, hogy a hordozófelület maga is a történet részévé válik. A szénnel készült rajzok esetében a médium és a téma szinte összeolvad.

A művész ugyanazzal az anyaggal rajzolja meg a bányászokat, amelyért azok életük jelentős részét a föld alatt töltötték.

Még izgalmasabbak az ellenőrzött égetéssel kezelt fatáblákra készült munkák. Az elszenesített felület nem egyszerű háttér, hanem kollektívebhely, egy nyom, mindenek felett pedig emlékeztető.

A fa egyszer már átesett egy pusztulási folyamaton, mielőtt műalkotássá vált volna. Ez a gesztus konceptuálisan is összecseng a kiállítás témájával: az eltűnés és a megőrzés kettősségével. A bányászportrék mintha egy olyan világ maradványai lennének, amely már félig a múlté.

Fotó: Nagy Lilla

A hallgatás portréi

A kiállítás legerősebb pillanatai talán mégsem a technikai virtuozitásban rejlenek, hanem a csendben. A portrékon szereplő emberek nem hősök, nem mártírok, nem ikonok. Egyszerűen jelen vannak.

Tekintetükben ott van a fáradtság, a kitartás, az elmúlás tudata és valami makacs emberi méltóság.

Fotó: Nagy Lilla

A képek nem mondanak nagy igazságokat a munkásosztályról, nem akarnak politikai manifesztummá válni. Ehelyett visszaadják az arcokat azoknak, akiktől a történelem hajlamos elvenni őket. És talán éppen ez a hiperrealizmus legfontosabb küldetése ma. Nem a valóság lemásolása, hanem annak bizonyítása, hogy egy emberi arc még mindig megérdemli a hosszan tartó figyelmet.

Egy olyan korban, amely egyre gyorsabban felejt.

Magazin Csíkszereda Kiállítás