Az „alamuszi” patak és a romboló folyók: Udvarhelyszék árvizei

Nemcsak a nyári felhőszakadások, hanem a kora tavaszi hóolvadások is képesek kiadós árvizet okozni – az aránylag magas dombokkal szabdalt Udvarhelyszéken pedig úgy lefut a víz a domboldalakról, hogy „az aljban” magával visz mindent, súlyos károkat okozva, emberéleteket kioltva.

Kétszáz éve is voltak áldozatok

Ha valaki kizárólag napjaink felelőtlen erdőkitermelésére fogná az árvizek keletkezését, ki kell ábrándítanunk, hiszen

Szeles Jánosnak, valamint Szádeczky Lajosnak a városról szóló, a 19. században megjelent leírásai több áradást is megemlítenek, például az 1771. évit, amikor a kisváros folyója, a Nagy-Küküllő, valamint a már akkor is rakoncátlan Varga-patak elárasztották Szombatfalvát, amely akkor még nem tartozott Udvarhelyhez. 1779-ben, és 1797-ben is volt komoly áradás, az első emberáldozatokat a Varga-patak szedte az utóbbi évben. A város központján áthaladó patak a feljegyzések szerint 1803-ban, 1864-ben is megáradt, a Nagy-Küküllő pedig 1834 januárjában is kiöntött – akkor a hirtelen hóolvadás miatt lett a baj.

Amikor a Varga-patak bezúdult

A 20. század első igazi nagy udvarhelyi árvize 1913. július 10-én történt. A Nagy-Küküllő áradt meg, Zetelakától a városig hömpölygött a víz, óriási károkat okozva. Udvarhelyen ekkor a vasutat is megrongálta a víz, a postaforgalom is akadozott, s ez a két dolog akkoriban elég volt ahhoz, hogy a város elszigetelődjön néhány napra. Ám nem is volt vége, hiszen alig egy hét múlva, július 17-én egy felhőszakadást követően a Varga-patak áradt meg: a Szarkakő alatt eredő kis patak iszonyatos mennyiségű vizet zúdított a városra, épületek rongálódtak meg, hidak sodródtak el a Szentimre utcától a központig. Az Udvarhelyi Híradóban megjelent beszámoló szerint a Kőkereszt téren, majd a Petőfi utcán rohant végig az áradat, a zenészek házait (ezek körülbelül ott álltak, ahol ma a tízemeletes tömbházak vannak a Küküllő partján) is súlyosan megrongálta. „Az alamuszi Varga-patak rémesen mutatta meg foga fehérjét, s rémületbe ejtette a város közönségét. Emberéletben nem esett kár” – írta az újság, de erről az áradásról már nem csak leírások, hanem fotográfiák is maradtak ránk.

Megint a Varga-patak, illetve a Küküllő áradt meg, a legjobban a patakmeder melletti utcákat sújtotta, illetve a Szigetnek nevezett rész térképét teljesen átrajzolta az árvíz. Az 1913 augusztusi áradásoknak még nem volt vége, hiszen 21-én jött egy újabb vihar és még egy áradás.

A következő tíz évben folyamatosan baj volt a Varga-patakkal, sajnos a medrét nem takarították, egy 1923-ban megjelent cikk (A Vargapatak veszedelme) egyenesen a brazíliai gyomerdőkhöz hasonlította: „A brazíliai gyomerdőkre emlékeztet ezen televény trágyában gazdag patakmeder növényzete, az alján a nyári viztelenség miatt, a partmenti lakók piszkos vizéből keletkezett fekete sár; rothadó szeméti szerves testek sokfélesége és elhullott apró állatok temetetlen holttestei terjesztik a félelmetes bűzt, a miazmás és minden kellemetlen szaggal telitett levegőt.” Mondjuk nem nehéz ráismerni a 2020-as állapotokra sem, ha nyáridőben valaki arra jár. 

„Ingó-bingóikat” féltették

1925 karácsonya sem telhetett el békében és szeretetben ebből a szempontból, mert a hirtelen hóolvadás miatt megint megáradt a Küküllő, a Fürdő utca (ez a város Segesvár felőli kijáratánál volt) házai szenvedték meg az árvizet. „...karácsonykor az árviz a nagy jégtorlódás következtében, valóságos katasztrofális jelleget öltött. A Fürdő utca lakossága életveszedelemben forgott. A tomboló elemmel alig lehetett szembe szállani. A mentést alig lehetett megkísérelni is. És ez így ismétlődik évről-évre. A Fürdő utcai lakosok sorsához hasonló volt megyénk egyik tekintélyes községének, Zetelakának a helyzete is” – írja a Székely Közélet 1926 januárjában.

Aztán valami csak megmozdult a városban, mert 1927. január elsején (!) már arról tudósít az újság, hogy „partvédelmi munkálatok folynak a Küküllő tisztviselő telepi szakaszán”. Az újság szerint „a múltban lefolyt nagy árvizek ugyanis a medernek olyan alakulatot adtak, hogy ujabb árviz esetén megint nagy területek lennének veszélyeztetve. Éppen ezért épitet most a város három cserfacölöpökből készült védőtöltést.” A Fürdő utcában azonban továbbra sem rendeződött a helyzet, mert 1933-ban az ottaniak azzal a kéréssel fordultak a város többi lakójához, hogy kölcsönözzenek ásókat, lapátokat és csákányokat, mert a katonaság elvégezné az árvízvédelmi munkát, csak nincsenek eszközei. Az utcában tavasszal és ősszel rendszeresen kiöntött a Küküllő, az ottaniak rettegésben éltek a Székely Közéletben megjelent cikk szerint: „Bizony megtörtént, hogy a szegény emberek kicsiny ingó-bingóikat féltve, 3-4 éjszakát fogvacogva, halálos rettegésben töltöttek a házukba, udvarukra behatolt zugó habok felett.”

Ceaușescu is „idenézett”

A hetvenes években öt év alatt újabb árvizek jöttek, s tulajdonképpen ezek győzték meg „pártunkat s kormányunkat”, hogy területrendezésekkel, védőgátakkal vegye elejét az újabb katasztrófáknak. 1970. május 13-án Romániában iszonyatos árvíz pusztított, nem úszta meg Székelyföld sem, de például Marosvásárhelyen és Segesváron is nagy volt a baj, Vásárhelyen a kivezényelt katonák közül négyen meghaltak.

Székelyudvarhelyen az ipari övezet, majd Szombatfalva és a sétatér került víz alá, a sétatéri gátat és a lentebb levő fahidat is elvitte a víz, az egy éve felépült új stadion gyepére is bement. Öt év múlva, 1975. július 2-án megint nagy árvíz lett, a Nagy-Küküllő vize elárasztotta a szombatfalvi házakat, a már álló cérnagyárat, a Tehnoutilaj vállalatot, illetve a készruhagyár régi épületeit is. Az árvizet követő napokban rövid látogatást tett a városban és a környéken Nicolae Ceaușescu, a következő években kezdték építeni a zeteváraljai gátat.

A legnagyobb katasztrófa

A legsötétebb nap azonban 2005. augusztus 23-án, kedden volt Udvarhelyszék árvíztörténetében, hiszen

miután a felhőszakadások nyomán 17 óra után rázúdult a településekre a víz. A városra a Szejke felől jött a nagyobb árhullám, de a környékbeli falvakat szinte kivétel nélkül elárasztotta a víz: Farcádot, illetve Hodgyát és Bikafalvát is „telibe kapta”, ám a legnagyobb pusztítást a Nyikó okozta Farkaslakán, Székelyszentléleken és a lefele sorjázó településeken: Malomfalván, Kobátfalván, Kis- és Nagykadácsban és Siménfalván.

A hirtelen jött áradás elől menekülni is alig lehetett, főleg idősebb emberek lelték halálukat, de több ezer épület rongálódott meg, több tucatnyi teljesen el is tűnt. Felbecsülhetetlen volt a kár, a  vidéken gyakorlatilag félméteres vastagságban állt a hordalék. Habár az idősebbek látták a hetvenes évek árvizeit is, a 2005-ös sajnos nem volt azokhoz fogható – aki látta az akkori összedőlt házakat, a halottakat, a síró embereket, bizonyosan megjegyezte egész életére. A szörnyűség után viszont az egész világ csodájára járt annak, hogy a székelyföldi emberek mennyire egyben voltak a nehéz, több hetes-hónapos helyreállításban, egymás segítésében, támogatásában.

Ez alig másfél évtizede történt, élénken élhet még a fiatalok emlékezetében is. Ám ha – isten őrizz! – ma történne hasonló, ugyanúgy segítenénk-e embertársainkon...? Egy telefonról okoskodnánk-e az érint(het)etlen otthonunkban, vagy megragadnánk a lapát nyelét úgy, ahogy akkor, illetve ötven vagy száz éve tettük?