Jobb-e a bolgár tengerpart? Szubjektív beszámoló Szarafovóból

Benyomásom eddig az országról összességében kellemes volt. Persze, mint kiderült, ennek az az emberi tulajdonság is oka, hogy

Úgyhogy az országba való belépést követően félre is húzok, megyek a Vignetta feliratú ablakhoz. Készpénzt még azért se vittem magammal, mert kiszámoltam, hogy sokkal jobban járok, ha a kártyámat használom, s azóta, hogy ingyen vehetek ki készpénzt az automatákból bárhol a világon, ez sokkal kifizetődőbb számomra.

Van is az első lerobbant körforgalomnál legalább hat „vignettás” bódé meg egy benzinkút, ahol szintén szolgálnak ezzel. Kártyával persze csak a benzinkútnál lehet fizetni, ahol viszont egy mozdulni egyáltalán nem akaró sor áll. Volt nálam annyi lej viszont, ami fedezte volna a 30 napos matrica árát (9 napra mentünk, így az egyhetes épp nem volt elég), s mivel a bódék egyúttal pénzváltók is, gondoltam, megpróbálkozok. Azért nem járok sikerrel, mert a bódékban csak egyhetes matrica van. De legalább felvilágosítanak: hét kilométerre onnan a ruszei körgyűrű mellett, de még a város területén – vagyis matricamentes övezetben – van egy Shell benzinkút. S akkor beugrik: valóban, korábban is ott vettem meg a matricát, sorban állás és mizéria nélkül, civilizáltan, bankkártyával.

Ami a kommunikációt illeti, készüljünk fel, hogy az angollal nem mindig fog menni. Az volt a benyomásunk, hogy az országba érkező orosz turisták hada is jobban áll az angol nyelvtudással, mint a bolgár átlag. Ennek ellenére persze meg lehet értetni magad, kézzel-lábbal, mutogatással. Néhány bolgár szó pedig ismerős lehet: a kartofot például nem fordítom, de néhány nap után már azt is tudtam, hogy a sprotni az cácá, s ezt ráadásul cirill betűkkel leírva is könnyen ki tudtam már olvasni. A gumiszervizben az iparos pedig a nem alumíniumból készült felnimre mutogatva azt mondta, hogy rozsda. Világos, nemde?

Apropó, feliratok: el tudom képzelni, hogy a Naposparton sok az angol felirat, de mi nem ott voltunk, hanem Burgasz egy külvárosában, Szarafovóban, a naposparti üdülőktől 25-30 kilométerre, a turistahadtól viszonylag távol. Itt az angol vagy egyáltalán a latin betűs felirat ritkább, de ezt nem szoktam bánni, mert néhány nap elteltével már derengeni szoktak a cirill betűs feliratok jelentései, s ettől jól szoktam érezni magam. Az egyetlen vendéglőben, amit ottlétünk alatt egyetlen egyszer felkerestünk, volt angol menü is.

Egyébként egy utcai bódéban vásároltuk azt az ebédet, vacsorát, amit nem mi magunk főztünk,s itt elég volt rámutatni arra, amit kérünk, a mennyiséget pedig ujjal jelezni. Ezen a helyen, egy lakókocsiban idős úriemberek grilleztek, sütöttek a háttérben, s egy mogorva, néha dühös asszony két léváért mérte az enyhén tojásos, olajban sült „cácá” száz grammját.

A tapasztalt helyi modor amúgy meglehetősen rosszul érintett. Korábbi útjaimról kedvesebb, rendesebb bolgárokra emlékeztem. Most gyakran tapasztaltam, hogy süket fülekre talál előre köszönésem, búcsúzásom, még úgy is, ha bolgárul ejtettem meg. Boltokban gyakran volt az az érzésem, hogy menten leharapják a fejemet, amiért vásárolni merészelek.

A tömegközlekedés modern, új, alacsonypadlós, légkondicionált, GPS-el követett buszok jártak ki Szarafovó hepehupás útjaira is, de amikor az egyik buszra felszállva a jegyautomatát kezdtem tanulmányozni, egy néni förmedt rám. Nála vettem meg hát az egy lévás jegyet, amit ő érvényesített a buszon található berendezésen. Nem kell félteni hát itt a modern technológia miatt a munkahelyeket.

Hogy olcsóbb a bolgár tengerpart, ahhoz nem férhet kétség: nagyságrendekkel alacsonyabb áron lehet itt szállást találni, mint mondjuk Görögországban vagy Horvátországban, s a kosztért sem kell csillagászati összegeket fizetni.

De mindezekkel együtt vagy ezek ellenére: én senkit sem tudok vagy akarok lebeszélni a bulgáriai nyaralásról. Ha tudjuk, hogy mire számítsunk, nem csalódhatunk.

Kinek mennyit számít a modor, erről még egy történet: hazafelé Călărașinál negyven fokban az inkább lélekvesztőnek tűnő kompszerűségre várakozva (péntek délután el szerettük volna kerülni a Bukarest-környéki meg a Prahova-völgyi dugókat) egy előttem levő autót magára hagyott átmenetileg gazdája, s mivel a sor közben előrehaladt, többen kikerülték, én is. Rövidesen feldúlva érkezett vissza a sofőr: egy tipikus „kokölár”, nevezzük manelékirálynak. S kérem figyelni: visszakérezkedett elém, majd megköszönte! A kompra ráengedő jegykezelő pedig előre köszönt! Bő egy hét Bulgária után úgy éreztem, visszatértem a civilizációba.