Elfeledett grófi emlékezet a Wass család földjén

Cege (Țaga) az azonos nevű község központja, a 2011-es népszámláskor 756 lakosából 42-en vallották magukat magyarnak. Szamosújvártól 19 km-re fekszik, a mezőségi Tóvidék része. Cegén (Czege) a Wass család két kastélyt építtetett, de csak a kisebbik maradt fenn, a nagyobbikat a második világháború után teljesen lerombolták.

A fennmaradt kastélyt Wass Ádám építtette 1769-ben erdélyi barokk stílusban, közelében kripták találhatók. Miután 1946-ban a kolozsvári népbíróság halálra ítélte Wass Albertet, a kastély az állami mezőgazdasági vállalat székhelye lett. A kis Wass-kastély (a megkülönböztető megnevezésre a Kis Trianon és a Nagy Trianon palota jut eszembe) helyi ügyintézője Septimiu Șom, aki családjával együtt ott lakik a szomszédságban, ő rendezi az épületet és környékét.

Ilyenkor egybegyűlnek a szórványpapok közül néhányan, eljönnek a szomszédos Feketelak református hívei, szeretetvendégséget tartanak.

Amúgy a cegei református templomban minden második vasárnap tartanak istentiszteletet. A torony nélküli istenházán meglátszik a használat, hiszen körülötte le van kaszálva a fű, és kutya ugat a telek végében. A ma már használatlan parókia körül viszont egyre nő a gaz. A megözvegyült Szabó Irma egyedül él, nála lehet megtalálni a templom kulcsát. Hatvan évvel ezelőtt Göcre jött férjhez, amikor még különálló település volt, és húszan is eljöttek vasárnapról vasárnapra a templomba.

összegzi a valós helyzetet Irma néni. Két gyermeke Kolozsváron él, három unokája van. Az egyik éppen egyetemista idénymunkát végez az Egyesült Államokban. Mosogat vagy valamelyik amerikai szállodában takarít – mondanánk.

Régészeti park az ősi fészek helyén

Az 1989-es rendszerváltást követően, a népesedési helyzetnek és a kondukátor agymosó politikájának is köszönhetően a magyar–román együttélés már nem téma a Wass család egykori földjén. Annál inkább előtérbe kerültek a vallási ellentétek. Sajátos lelkületre vall, hogy

No meg az is, hogy a Wass család nyolcszáz-kilencszáz éves ősi fészkén régészeti parkot nyitottak, egyelőre egy neolit és egy dák házzal, hogy az ezeréves erdélyi történelem folytonosságát legalább kétezer évesre hosszabbítsák meg.

Ennek a táguló „ördögi körnek”, a nacionalista uszításnak terméke a Jurnalul Naţional című lap megállapítása egyik förmedvényében: „A terrorizált falvak utódai nem tudják elfogadni Wass gróf rehabilitálását”; „Tanúvallomásaik ma is vádolhatnák őt.”; „Az ilyesmit nem lehet elfelejteni!” Wass Albert?! „Többé ne térjen vissza, míg a világ világ!” Primitív módszer ez a hatalom önigazolására, az amúgy közömbös lakosság izgatására. Hiszen a közembert ma már nem érdeklik az ilyen és hasonló szólamok. Élni, jól élni szeretne. Szülőföldjén vagy másutt, akár angolul vagy franciául. A fentiek igazolására, a nehezen érzékelhető kontrasztok bemutatására, a Tóvidéken való átutazásom során (oda-vissza Szatmárnémetibe) szóba álltam néhány román személlyel.

Amikor tizenöt éve megszületett az első unoka, a felesége a nagyanyai teendőket részesítette előnyben. Azóta évente egyszer hazajönnek, együtt vannak. Az unokákkal úgy értekezik, ahogyan tud. Hívták, hogy látogassa meg őket a kenguruk országában, de nem megy. Amerikába is hívta az egyik kitelepedett beosztottja, de nem ment, ellenállt a kísértésnek, mert félt attól, hogy ottmarad.

Ma is elsírja magát, amikor visszaemlékezik arra a napra, amikor a lánya bejelentette, hogy elmegy. Akkoriban Szamosújváron laktak, palacsintást, kocsmát, üzletet működtetett. Igazán jól ment a cég, de nem volt ki továbbvigye. Így hát hazaköltözött, a kis nyugdíjából és a háztájiból él. És ki-kijár a temetőbe meglocsolni a virágokat a szülei sírján.

Maria Câncean Cegén (Göc) él, férje rendőrként ment nyugdíjba (már). A négy gyermeke közül kettő Londont cserélte fel a szülőhellyel, három éve ott dolgoznak: az egyik üzleti menedzser, a másik hátrányos gyermekeket gondoz. A lánya és két unokája Apahidán laknak, a legkisebbik gyermeke sajnos kórházi kezelésre szorul. Szeret itt élni, szerinte csend és béke van. Elújságolja, hogy a polgármestert többször újraválasztották, rendes ember, vendéglőt és pékséget működtet. A tavak környékét is szépen rendbehozták.

Napi harminc lej a horgászat, százötven lej két személynek a faházikós szállás. Meleg vizes fürdővel és horgászattal együtt. Nyári hétvégén sokan jönnek. Bár nem szabad fürdeni, de van egy homokos rész, ahol nyugodtan csobbanni lehet. Ez Románia!

„Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?”

Beszélgetőtársaimtól Wass Albert felől is érdeklődök. Az idősek azt vallják, hogy hallottak róla, de ennél több részlettel nem szolgálnak. Mentségükre felhozzák, hogy sok mindent elfelejtettek már. A fiatalabbak kérdésemre kérdéssel felelnek: „Akinek a kastélya a domboldalban van?”

Cege központjában a kultúrotthon lépcsőjén üldögélő és viháncoló fiatalokat is megszólítok, természetesen románul: „Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” – kérdezem. „Nem hallottunk!” – hangzik a rövid és velős válasz. Szóval, vegyes a „fogadtatás”.

Szabó Irma néni az érem másik oldalára világít rá:

A cegei tó mellett voltak meglőve, keresztet állítottak az emlékükre (a fakereszt szövege szerint a bécsi diktátum áldozatainak – szerk. megj.), és a hozzátartozók állítólag évente jönnek megemlékezni. Azt én nem tudom, hogy ki volt a hibás. Nem olvastam, nem érdekelt. Nem is tudom, miért történt. Akkor gyermek voltam, hat éves. Szüleim dolgoztak a gróféknál, édesapám erdőhajtó volt, édesanyám kenyeret sütött. Én nem emlékszem már arra az időre.”

korábban írtuk

Wass Albert és halálos ítélete

Miután a román hatóságok változatlan vehemenciával hadakoznak Wass Albert ellen, érdemes összefoglalni mindazt, amit bizonyossággal tudunk a magyar írót távollétében halálra ítélő egykori Népbíróság kirakatpereiről. 

Aki a Tóvidéken jár Cege határában, annak feltűnik, hogy a táj jellege teljesen eltér a megszokott mezőségi látványtól. Kopár barnásszürke dombok helyett élénkzöld fenyvesek váltogatják egymást, és máris összefüggő vadászterületet alkotnak. A vadászat ugyanis mindenkoron úribb foglalatosság volt a horgászatnál. Igaz, a szülőföld szomszédságába telepített fenyőerdő sohasem pótolhatta az Istenszéke lábánál elterülő erdőséget. Meg az elvesztésük fájdalmát hordozó hegyeket. A fenyő örökzöld, a szakszerűen gondozott erdő majdhogynem örök életű. És miközben emberöltönyi idő alatt oly sokat változott, változik, változhat a társadalmi életünk, a természet legyőzhetetlenül magasodik felénk. De mikor leszünk képesek mi, emberek, a természet méltó magasságába eljutni?

Keresni a másikban a jót

A Pusztakamarás–Szamosújvár közötti útszakasz néhány gödörtől eltekintve jól járható autóval. A forgalom nem túl nagy, rendőrrel a megszokottnál ritkábban lehet találkozni.

Turisztikailag kedvező a vidék, amely még számos kihasználatlan lehetőséget tartogat a turisztika számára. Mert azon túl, hogy a kolozsváriak nyaralóövezete és a horgászok paradicsoma, mások számára is érdemes (lenne) egy-két napot eltölteni itt. Románoknak és magyaroknak, a Kárpátokon túliaknak és a magyarországiaknak, a Németországból vagy éppenséggel Amerikából érkezőknek egyaránt.

Vagy éppen a Gheorghe Șincaié, aki itt írta A románok és sok más nép krónikája című műve nagy részét. Amikor a vidék az egészséges nemzeti érzést mellőző érdekek csatározása helyett a nemzeti hovatartozást nem ismerő gazdasági jólét fészke lesz. Amikor sérelmeinket elfeledve, a keresztyéni megbocsátás nevében a másikban a jót fogjuk keresni. Vagy mindez örök utópia marad csupán?