Zarándokhellyé tették a Kányádi-tisztelők a költő sírját

Kányádi Sándor költő júliusi nagygalambfalvi temetése óta nem telik el úgy nap, hogy tisztelői ne keresnék fel a családi sírkertben található nyughelyét.

A bátyját gyászoló törékeny asszonynak nagyon jólesik megtapasztalnia, hogy testvérét mennyien szeretik. Mindenki köszöni a találkozást, az emlékhellyé nemesült Kányádi-házban megélt élményeket – jegyezte meg Róza néni. „De én vagyok hálás köszönettel mindenki iránt, aki eljön, és a Jóistennek, amiért ennyi ideig közöttünk tartotta.”

Közel tíz évvel ezelőtt látogattam meg első ízben özvegy Csomor Albertnét, Kányádi Rozália nénit tótszorosi otthonában. Akkoriban kevés figyelmet kapott a halk szavú, de a költő hanglejtését, beszédritmusát idéző és sok-sok életrajzi emléket dédelgető Róza néni. Napjainkban rávetül a költő fivér dicsfényéből egy-egy sugár, beszéltetik: szomorkásan is szép, a falu legnagyobb szülöttéhez fűződő közös történeteikről faggatják a látogatók.

Egy évtized alatt Róza néni tisztaszobájában alig változott valami. Ugyanúgy sorakoznak kötetei asztalon, heverőn, „jegyek” mutatják, hol tart a napi olvasással. „Azok a képek azért vannak ott, mert Sándor oda szokott ülni” – mutatott az asztalfőre. Bátyja tizenegy, ő négyéves sem volt, amikor édesanyjuk elhunyt. Erősen kötődtek egymáshoz. Két éve látta utoljára. „Nagyon hiányzik nekem Sándor, családjának s az enyémnek is… Nagyon fájdalmas. Nyáron haza készült, ígérte, májusban jön. Nélküle jött el a május…”

Megmutatta a nagy becsben tartott vonalas, ipari rajzfüzetet, amelyet hibátlan ábrákkal és gyöngybetűkkel töltött meg 1947-ben Udvarhelyen, az Árpád utcai fémipari szakiskolában tanult Kányádi Sándor.

Jó futamodásnyi és meredek az út Tótszorosból a valahai bölcsőhelyig. Kányádi György helyi református lelkésztől tudjuk, hogy

Ha az óriási cserefa lett volna a „szemfedője”, a hantra a házból nem látna rá az emlékező. Róza néni egy korai testamentumként tekintett a Kertünk végében… című költeményre, és beteljesítette a költő kívánságát. „kertünk végében dülledő/ kövekkel kicsi temető/ százlépésnyi vagy annyi sincs/ ha jól meglépem annyi sincs/ bölcsőm helyétől hajdani/ szülőházamtól majdani/ síromig ahol őseim/ apám nagyapám ükeim/ s a kert végében kis patak/ várnak vén szilvafák alatt”.

A „három fűzfánál” fekvő ház „csak tarisznya-, nem zsákutcájának” emlegetése réveteg mosolyt derített Róza néni arcára. A költő idei, szavalóversennyel ünnepelt születésnapján Sándor bácsi „önbeteljesítő jóslatát” idézte a helyi művelődési házban összesereglett gyermekeknek. „Meglátod, ha meghalok, járdát húznak a kapunkig.” Róza néni akkor hozzáfűzte: „kicsi aszfalt már van”. Kész immár a járda, korszerűsítik az utat is.

A göcsörtös törzsű, termetes fűzfa téli álomra készül. A kiskertben úgy virulnak a rózsatövek, mintha nem novembert mutatna a naptár. A látogatók arról faggatják Róza nénit, mit jelent az utca „száda” az útjelzőül szolgáló, sokat idézett versben.

Kiballagtunk a sírkertbe. A koszorúk „posztultak”, leszedték őket. A szalagokat felaggatták a vén szilvafára. Ősi hitet, lelki mélységet jeleznek a szél által meg-meglibbentett, földi útravalót fogalmazó pántlikák: ahogy a szellő mozgatja őket, úgy teljesülnek szerre az elmenőnek, maradóknak szóló kívánságok. Köztük az is, hogy a szülőföldiek vigyáznak a költőre.

A testvér pedig megpihenhet a születésekor, 1937-ben faragott, édesapjuk, Kányádi Miklós nevét rejtő kisszéken.

Erdély minden szegletéből voltak már látogatók, és talán nincs is olyan magyarok lakta ország, ahonnan ne érkeztek volna Kányádi-tisztelők. Elmondják: gyermekeik a költő versein nőttek fel. Egy kárpátaljai édesanya mesélte, hogy fiacskájának nehéz volt megjegyeznie a Kányádi nevet, és „kántorsándort” mondott szavalata elejére.

Hozzáfűzte, Erdélyben élő nagyapja vitte ki neki a Kányádi-verseskötetet, rímei és szókincse írták lelkébe nagyszülei anyanyelvének gyöngy voltát. Nem tudott úgy visszatérni, hogy a becses sírhoz ne látogasson el.

„Sokan járnak ki” – mondta Róza néni. „Nem gondoltam, hogy ennyien jönnek. Mindig nem vagyunk itt a háznál, a szomszédok engedik be.” A látogatásokat egy-egy csokor friss virág jelzi a hanton. De nem csak ott. Kányádi hargitafürdői házánál is koszorú volt nyáron a kerítésen. Halottak napja környékén megsokasodtak az emlékjelek, és valakik gyertyát is gyújtottak a kapu előtt.

A minap Róza néni nyitva találta a csűrkaput. Hátranézett a kertbe, egy csoport állt a sírnál. A zarándokok elmondták, részt vettek a temetésen, és akkor a csűrkapun át vonult a gyászmenet. Nem tudták, hogy a kiskapu is oda vezet.

„Hideg ereszkedett” – jegyezte meg Róza néni. Melegség érzetét keltette belépnünk a Sándor bácsi által az ötvenes években a szülőház helyén építtetett szobákba. Amikor el kellett költözniük Budapestre, oda vitette könyveit és jó pár emléktárgyat. Az általa berendezett terekben sok fotót, kézimunkát is látni.

Róza néni a temetés után figyelt fel a számára különösen drága, 1983-ban kelt versre, a Ha majd címűre. „ha majd minden fal/ teli lesz könyvvel képpel/ ki öreg-székben ki pedig/ hasmánt heverőn olvasgattok/ önfeledten én szeretteim akkor/ csöndesen kilopódzom/ és elindulok a/ kertünk vége felé mire/ fölmerülnétek szemetek/ dörzsölgetve úgy tetszik/ hogy talán nem is voltam/ csak valamelyik könyvben/ olvastatok valamelyik/ könyvben a sok közül”.