Volt egyszer egy kerámiagyár

Katona Sándor néhány éve költözött haza Kanadából, és a hirtelen rászakadt örökség teherként nyomja vállát. Az idegenből hazaköltözött férfi ezer szállal kötődik nem csupán a szülőföldhöz és az épülethez, hanem édesapja emlékéhez, ezért esze ágában sincs túladni az egykori gyár épületén, amely mai napig igen jó állapotban van. Biztos alapokon áll, de rengeteg pénzre lenne szükség ahhoz, hogy a közel 600 négyzetméteres felületen fekvő épületet felújítsák, illetve funkcionálissá tegyék. Az ablakokra ragasztott figurák még árulkodnak az egykori tanintézményről. Tágas udvarára bárki bemehet, hiszen kapuja tárva-nyitva áll.

Életszeletek a múltból

Katona Sándor 1898-ban született Kőrispatakon, kétéves volt, amikor édesapjával, Jánossal és húgával, Ilonkával Korondra kerültek. Katona János volt az első mázas-fazekas Korondon, ő vezette be fiát a szakmába. „Édesapám 1917-ben vonult be a 82. gyalogezredhez, s az első világháborúban harcolt az olasz fronton is, majd a háború utáni években Magyarországra és Spanyolországba ment, hogy a keramikusszakmában tudását fejlessze és tökéletesítse. 1932-ben fogott hozzá kölcsönből (amelyet nagyon hamar, idő előtt visszaadott) a Katona Üzem elnevezésű kerámiagyár és manufaktúra építéséhez, ’34-ben már beindították a termelést, és hatalmas kereslet volt a különleges kerámiatárgyakra itthon és külföldön. Bizonyos alapanyagot a máz előállításához, illetve a színekhez szükséges festéket Spanyolországból hozta, főképpen volt egyfajta bordó, amelyet azelőtt és azóta sem használtak Korondon” – mesélte fia, Sándor.

A manufaktúrában nagyjából húszan dolgozhattak, s a gyárat 1949-ben államosították. De nem csak ettől fosztották meg a kisiparost, elvették földjét, épületeit, egész vagyonát. „Édesapám 1974. augusztus 11-én halt meg, és én akkor jártam utoljára a gyárban, akkor még működött. Érdekes módon nem viselte meg őt látványosan, hogy mindenét elvették. Szakmája mellett ez tette az én szememben olyan nagyszerű emberré, hogy túl tudta tenni magát a nehézségeken.”

Egyedül hírnevét nem tudták elvenni, és ennek köszönhetően bíztak rá a későbbiekben egy nagyon fontos munkát: a marosvásárhelyi Kultúrpalota és Városháza színes tetőzetének, a híres Zsolnay-cserepeknek a felújítását. Fia szerint egyedül ő volt annak a tudásnak a birtokában, hogy miként lehet időtállóvá tenni ezeket a cserepeket. „Soha nem volt benne keserűség, csupán fájdalom, és az is elsőszülött fiának az elvesztése miatt, aki 1942-ben, 20 éves korában halt meg tüdőbajban, és szintén Sándornak hívták. Édesapám első házasságából még született egy lány, Anna, de első felesége nem tudta feldolgozni, hogy egyik napról a másikra mindent elvesztettek, és kényszer hatására kellett Marosvásárhelyre költözniük, ezért öngyilkos lett. Édesanyám is özvegyen maradt három gyerekével, ezt követően kerültek össze édesapámmal, s én 1957-ben születtem meg. Akaratán kívül, talán a géneken keresztül adta át azt az üzenetet, hogy milyen fontos az élet, attól függetlenül, hogy szegények vagyunk-e vagy gazdagok.”

„Sanyikám, tudd meg, hogy ezt én csináltam!”

– Apám példaértékű életet élt, soha nem hallottam csúnya vagy hangos szót a családban egyik szülőmtől sem. Egymás közt sem veszekedtek, engem pedig sosem fenyítettek vagy sosem vertek meg. Nevelési módszerüket tanítani kellene, ahogyan hatni tudtak csendes szóval. Megtanítottak együtt élni a szegénységgel is. Olyan hatéves lehettem, amikor korzóztunk a marosvásárhelyi főtéren, és megálltunk a Kultúrpalota előtt. Apám felnézett, és azt mondta: Sanyikám, tudd meg, hogy ezt én csináltam! Akkor mondta el, hogy az eredeti cserepekről a máz lekopott, és ezeket ő készítette. Hitt abban, hogy a kommunizmus nem tart örökké, és ezt el is mondta nekem egyszer. Nagy bátorság volt  részéről, hiszen egy gyerekben nem lehet megbízni, elmondhattam volna bárkinek, ráadásul folyton megfigyelés alatt voltunk. Tehát hitt abban, hogy egyszer visszaadják az elkobzott örökséget, és mondogatta, hogy ha ő ezt nem is éri meg, de majd én... Ezért is tartom fontosnak megtartani az emlékezetét a helyeik tudatában is, hiszen sokat tett a kerámiakészítés területén. Azok, akik a korondi kerámiáról írnak, nagyon sokszor elfelejtik megemlíteni a nevét. Elsődleges feladatom ápolni az emlékét, hogy azokra is emlékezzenek, akik úgymond letették az alapkövet. Hiszen ők is hozzájárultak Korond hírnevéhez.

Sándor az épület első részében egy múzeumot vagy emlékszobát szeretne berendezni, hiszen számos egyedi, értékes kerámiát – vázákat, tányérokat stb. – őriz édesapja hagyatékából.

A mai edények üresen kongnak

Az épület termei üresek, csupán néhány vaságy emlékeztet az egykori internátusra. „Itt nem voltak szobák annak idején, hanem egybefüggő nagy terem volt végig” – mutat hosszan az épületen Sándor. Végigjárjuk a dohos termeket, mire két idősebb férfi is megjelent a mozgásra. „Hogyne emlékeznék Katona úrra, rendes ember volt, Vásárhelyre került” – mondta Ambrus Vencel bácsi. „Itt ült Tamási Vilmos, itt Tófalvi Dénes, ott Bíró Miklós bácsi” – mutatott az üres helyekre. „Itt nőttem fel gyermekkoromban, és aztán én is dolgoztam itt, mert a két gyár egy helyre került, s aztán az aragonit is” – mondta, majd a tulajdonossal arról vitáztak, melyik fal volt meg és melyiket építették hozzá.

Hazafelé a nosztalgia ismét eluralkodik Sándoron. Jól emlékszik a kézművesműhelyre, ahol édesapja dolgozott Marosvásárhelyen, hiszen kisgyerekként az iskolából mindig oda vezetett útja. Itt tanította meg neki édesapja a kerámiaszakma minden titkát. „Nem erőltetett semmit, csak finoman érzékeltette, hogy milyen fontos az, amit éppen mond. Elérte azt, hogy önszorgalomból dolgozzak. Fontos volt az, hogy miként kong egy edény. A mai edények üresen kongnak, ami azt jelenti, hogy törékenyebbek, nem időtállók. Apám gyakran elmondta, hogy milyen fontos, hogy a mázban, amikor kiégetik, ne legyenek hajszálrepedések, amelyek azt eredményezik, hogy idővel lepattog a máz. A régi motívumokat sem találom meg a mai edényeken, a színeket sem. Pedig a jövő generációjának meg kellene őriznünk ezt a tudást.”