Az öregkor nem idillikus állapot

Tavaly ünnepelték a lókodi Kiss Rozália Ökumenikus Öregotthon fennállásának huszadik évfordulóját. Az intézmény napjainkban negyvenöt idős embernek ad otthont. Vezetője, Zakariás Klára számos sürgős feladata ellenére készségesen fogad irodájában, ahol arra kérem, beszéljen a kezdetek kezdetéről.

A Jakab Lajos Alapítványt 1991-ben jegyezték be, és egy évvel később az öregotthon is megkezdte működését a paplak épületében. 1997-ben már tizenegy lakója volt a három szobának, az igény azt mutatta, hogy szükség van egy újabb épületre, amelyet fel is építettek 2000-re svájci és német szervezetek támogatásával. Itt már huszonnégy személyt tudtak elszállásolni, de a várólistán nagyon sokan szerepeltek, ezért ismét hozzátoldottak az épülethez, és 2007 májusában az új szárnyat is átadták rendeltetésének, így az otthon 45 férőhelyes lett. Az idősek nagy része környékbeli, de van néhány lakó távolabbi vidékről is, sőt egy idős hölgy egyenesen Floridából került Lókodba. 

Klára éppen egy 2010-es uniós pályázat felújításán dolgozik, amelyről már kezdtek lemondani, hiszen benyújtása után három évig csend volt, most értesítették, hogy nagyon gyorsan aktualizálják és ismét nyújtsák be. Ebből az épület egyik régi szárnyát újították volna fel, de mivel arra már sor került, újabb kiegészítéseket kellett eszközölniük. „Eddig minden építkezés és nagyobb befektetés külföldi, javarészt egy svájci család, Gyarmati György és felesége összegyűjtött adományából valósult meg. Ezenkívül állami támogatást is kapunk, személyenként 250 lejt, amelyet a 34-es törvény alapján minden alapítvány igényelhet. Nyolc személy után a működési költségek felét az unitárius egyház fedezi, a másik felét még mindig a svájciak adják, a lakók többsége pedig a teljes költséget fizeti” – mondja a ház vezetője.

Karácsonyra hangolva

A karácsony mindenki lelkét megérinti. Az idősek is nyitottabbak a barátság, a közeledés, az elfogadás felé. Szenteste a karácsonyfa körül gyűlnek össze a ház lakói, Tódor Csaba tiszteletes és felesége minden évben elhozza a szentpáli iskolásokat, akik ünnepi műsorral kedveskednek. Az öregek is az alkalomhoz illő dalokat énekelnek, verseket szavalnak, együtt töltik a karácsonyestét. „Van, aki a szobájában is díszít fenyőágat, és jobban átérzi, megéli az ünnepet. Sokukban kettős érzés él a karácsonnyal kapcsolatosan: egyrészt az öröm, a béke, a szeretet ünnepe, másrészt pedig a szeretteik hiánya kerekedik felül. Szerencsére többségük elégedett helyzetével. Van, akinek éppen az öregotthon jelenti azt a biztonságot, ahonnan semmi pénzért nem menne el” – véli az unitárius lelkész.

Ugyanaz van itt is, mint a kinti világban, csak más körülmények közé helyezve – teszi hozzá Klára. Bár itt az álarcok egy idő után lehullnak, hiszen kint ha nem tetszik valaki, elkerüljük. Bent kisebb a tér, nem lehet elkerülni a találkozást. A tudomány, a pszichológia, az összes elmélet megbukik itt, sokan kísérleteztek már mindenfélével, és egyedül az emberség az, ami szükségeltetik. Aki emberségből megbukik, nincs mit keresnie az otthonban – vélik a vezetők.

Közösségben jobb, mint egyedül

A kilencvenéves Rózsika néni másfél éve lakója az otthonnak. Idős kora ellenére törődik magával, szép ruhákat vesz fel minden reggel, és hosszú, divatos nyakláncot hord. Élete nagy részét Csíkszeredában töltötte, kilenc testvére volt, egyetlen fiát, aki családjával Ausztriában él, egyedül nevelte. „Hozzáadtak egy olyan férfihoz, aki összepaktált a cigányokkal, alig tudtam tőlük megszabadulni. Felneveltem a gyerekemet, iskoláztattam, majd megnősült, és elment az országból. De gondoskodik rólam, ő rendez mai napig” – törnek felszínre az emlékfoszlányok.

Erzsébetnek három gyereke van, és Déván laktak harminc évet. Férje lókodi születésű volt, nyugdíjas korukra hazajöttek a faluba. „Egy alkalommal elhatároztuk az urammal, hogy amelyik marad, bejön az öregotthonba. Ezelőtt két évvel a férjem meghalt, s én egyedül maradtam. A bennvaló fent van a falu végén, rossz a világ, jobbnak láttam ideköltözni. Nagyon jól bánnak itt velünk, vannak barátaink, a tiszteletes úr mindig jön és foglalkozik velünk. Összetartás van, és jól érezzük magunkat, de az sem mellékes, hogy nagyon jól főznek. Közösségben lenni jobb, mint egyedül” – mondja Erzsébet, aki nagyon elégedett az otthonnal.

„2007-ben lettem beteg, lebénult az egyik felem egy pillanat alatt, aztán a leányomnál voltam egy évet s hét hónapot. Egy darabig gondozónő járt hozzám, de aztán beteg lett, a fiataloknak pedig munkába kellett menni, magamat nem tudtam rendezni. Huszonegy éve vagyok egyedül, innen, a hegyen túlról, Homoródalmásról származom” – szól közbe Emma néni, akit gyerekei, unokái minden hónapban meglátogatnak. „Azt sem mondhatom, hogy ide betettek engem, nem törődnek velem és itt nem jó. Nagyon meg vagyok elégedve mindennel. Jártam haza születésnapkor, de a korosztályom szinte mind kihalt már a szomszédságból, az se lenne, aki látogasson” – mondja az almási asszony.

„Engemet a fiam hozott ide Korondról, mert az uram hét esztendeje meghalt, s egyedül voltam. Másztam, mint a béka, fel nem tudtam állni, amikor a tűzre kellett tenni, pedig a menyem is, a fiam is gondoskodott rólam. Azt mondta a fiam, hogy hagyja el édesanyám, mert én olyan helyre viszem magát, ahol gondoskodnak magáról, naponta háromszor adnak enni, meg is fürösztik, szombaton, vasárnap meg is kávéztatják. El is hozott ide, de amikor jöttek látogatóba, azt mondták, otthon úgy mocskolják őket, hogy nem szégyellik magukat, hogy öregotthonba tettek engem. Mondtam, ne törődjetek semmivel, mert én nagyon jól érzem itt magam, haza se mennék, még látogatóba se. Nem vagyok kíváncsi a rágalmazókra” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Margit néni. A lánya is el akarta vinni Egerbe, de oda sem ment.

Zsuzsanna nénit szobájában keresem fel, komfortos foteljéből, amelyet Floridából hozott magával, éppen tévét néz. „Nagyváradról mentünk ki a fiammal Amerikába, mert az apja már ott volt. Ott végezte a fiam az egyetemet, és belgyógyász orvosként dolgozik. Pár év múlva, ha nyugdíjba megy, ő is haza akar jönni székely feleségével” – mondja a nyugdíjas óvónő, aki honvágya miatt települt vissza.

Többnyire a magatehetetlenek kerülnek az otthonba

Az időskor nem egy idillikus állapot, nem olyan, mint ahogyan az amerikai filmekben bemutatják – mondja Tódor Csaba unitárius lelkész, aki ideje java részét az öregotthon lakóival tölti. A reggeli és ebéd között naponta különböző foglalkozásokat végeznek azokkal, akiknek egészségi, azaz mentális és fizikai állapota megengedi, a leépült, súlyos betegekre az ápolók vigyáznak. Sajnos utóbbiak vannak többen, hiszen főleg a magatehetetlen időseket bízzák az otthon alkalmazottainak gondozására. A betegeket a szentmártoni családorvos látja el, napközben állandó felügyeletet biztosítanak az egészségügyi asszisztensek.

„Mi csak abban a ritmusban tudunk foglalkozni az itt lakókkal, amit ők igényelnek. Ez nem egy rehabilitációs központ vagy egy tíznapos szanatóriumi kezelés, melynek során látványos eredményeket lehet felmutatni. Igaz, volt olyan esetünk is, hogy annyira felépült egyik lakónk, hogy hazament.” A tiszteletes úgy véli, nagyon sokat jelent az időseknek, ha látogatják őket, kimozdítják a monotóniából. Gyakran jönnek a székelyudvarhelyi református kollégium önkéntes diákjai, akik műsorukkal mindig vidám hangulatot teremtenek.

Az időseket már nem lehet nevelni, alakítani, úgy kell elfogadni őket, amilyenek. Ez nem egy nagy család, hanem különböző emberek vannak egy helyen. Nyolcvanéves korban már nem nagyon megy az alkalmazkodás, de barátságok azért kialakulnak – véli Tódor Csaba.