Nemere – arra is tehetünk egy jó kis túrát

Bizony, már önmagában a neve is megfejthetetlennek tűnő rejtély! Mert a szakma magát hivatalosnak tekintő része „nyughatatlan” jelentésű szláv jövevénynek tartja ugyan, de

és ha ezen nyomon indulunk el, legalább négyezer évet bandukolhatunk vissza az időben.

Az orosz pusztákon erőre kapó Crivăț is itt, a Kis-Nemre (1627 m) és a Mikes-csúcs (1559) közötti Szélkapun át tör be a Felső-háromszéki medencébe, és még az én gyerekkoromban is napokon át képes volt dideregtetni az embereket, ha egyszer felkelt.

A főgerincen gyalogolva

Addig, legalábbis ha a Bereck fölötti Mogyorós-tetőről (937) indulunk, egy ideig Mátyás király nyomdokain is haladhatunk, aki 1467-es moldvai hadjáratakor valahol itt, a Király útján kerülte meg a Stefan cel Mare vajda emberei által eltorlaszolt, bevágott Ojtozi-szorost. De a Meggyesorr tetején (988), a Majláth-ponkon (1046) és a Bakó-tetőn (1204) áthaladva érintjük az ikonikus Gyepárt (1303) is, ahol

Utunk begyepesedett lövészárkok, ütegállások mentén vezet, hiszen itt mindkét világégéskor heves harcok folytak. A gerincen kanyargózik át a Sózók ösvénye is, ahol egykor vakmerő székelyek csempészték a moldvai sót, miután nálunk a bécsi udvar állami monopóliummá tette az értékes ásványi anyaggal való gazdálkodást, és ötszörösére emelte az árát.

Volt, akit elkaptak a fináncok, egy Balog Józsi nevűt Kézdiszentkereszten lövetett főbe az osztrák katonai parancsnokság. A csempészekre vadászó határőrzők fészkéül szolgálhatott az Orbán Balázs által is említett, Hajdúk vára nevű építmény, amelynek nyomai még kivehetők a Bécsi (Bácsi)-bérc (1250) és a Gyepár közötti részen, és ahová

Innen, ha a Sózók ösvényén teszünk egy kis kitérőt a Kis-Havas (1269), azaz kelet felé, a 2005-ben, 75 éves korában elhunyt juhász, Lukács Szilveszter síremlékébe botlunk, aki „itt őrizte nyáját, és nem idegenbe kereste a boldogságát.” Nem volt híres ember, de sírfeliratának üzenete annál többet mondó… Még egy kuriózum:

Aztán a Nagy-Vápa-tetőn (1328) és a Csengő-ponkon (1398) át lehet folytatni az utat a Nagy-Sándor felé, és itt nem a történelemkönyvekből ismert makedón királyra kell itt gondolni, hanem egy Sándor nevű székely gazdára, aki havasokat birtokolt. Igen, többet is, mert kissé északabbra a Kis-Sándor-tető (1579) következik. És egy percig se feledkezzünk meg arról, hogy tőlünk jobbra, vagyis Moldva irányába még mindig az „ezeréves” Magyarország rengetegjei őrzik a múltat, miután

Kézdivásárhelynek ma is vannak itt erdői a Kecskés és Zsíros nevű részen – ezek egyes román térképeken Cheșcheș és Jiroș néven szerepelnek, kénytelen-kelletlen elismerve az első névadók kilétét.

Az „ezeréves” határt követve

Mindezt azok kedvéért említettük meg, akik gyalogszerrel szeretnék végig járni a Nemere fő gerincösvényét, és nem közömbösek a hely szelleme iránt. Mi viszont az idő rövidségére való tekintettel ezúttal terepjáróval vettük célba a Nagy-Nemerét, a Felső-Lemhényt az Úz völgyével a Veresvízen át összekötő erdei útról a Lóbérc pusztája után, a Cigányka-pataknál jobbra fordulva.

korábban írtuk

Báj-havas: barangolás a Barcaság szomszédságában

Itt van a közelben, könnyen megközelíthető, régen tiltott övezetnek számított, kevesen ismerik, és mesébe illő! Ezúttal a Báj-havast ajánljuk túracélpontként bármely hétvégére, gyalogosan, kerékpáron vagy négykerekűn kirándulók számára egyaránt.

Ez utóbbi mentén haladt az 1880-as évek végén megállapított és oszlopokkal, halmokkal kijelölt, egykori magyar-román határ is, amit, ha tovább követnénk, egyenesen a Kis-Nemere nyergébe (1437) jutnánk ki, ahol a 91-es és 92-es számú határoszlopok álltak (a 90-es, a Cigányka torkolatánál mára szintén eltűnt, onnan az egykori határ a Veresvíz-patak mentén húzódott az Úz folyóig). Ettől délre magaslik Kis- vagy Magyar-Nemere, ám terepjáróval csak a patak forrása közelében északkelet felé kikaptató ösvényen lehet haladni – így jutunk el Nagy- vagy Román-Nemerére.

Ide – ösvények, fakitermelő utak hiányában – Orbán Balázs nem tudott kimászni, ma azonban a csúcs környéke gyephavas képét ölti magára. Letarolták.

A kilátás ettől függetlenül fenséges, de ennek tolmácsolását inkább a fotókra bízzuk. A sűrű áfonyáson át még tettünk egy rövid sétát a Nagy-Farok (1498) irányába, hogy a távoli Úz-völgyi víztározóra is vethessünk egy pillantást, egyben emlékezvén arra, hogy

A moldvai vajdák, kihasználva zűrzavaros erdélyi állapotokat, „spontán foglalással” fokozatosan jó pár havasra tették rá a kezüket, ezek egy részét „revendikálta” aztán II. József, a kalapos király.

Hazafele elvileg a Nagy-Sándor felé is vehettük volna az irányt, de ott egy szakasz nem biztonságos, ezúttal nem vállaltuk be. A monotonitást megtörve a Lóbérctől immáron a Lassú-ág mentén folytattuk az utat, és így az Esztelnek feletti Csángótelepen kötöttünk ki. A lemenő nap sugarai már alig szűrődtek át az erdő sűrűjén, amikor a Közbércen megkezdtük a leereszkedést, ezért önelégülten állapíthattuk meg: helyes döntés volt gombászással nem eltölteni az eleve szűkre szabott időt. Majd legközelebb.