Nyolcvan év ötven percben

„Mintha a tavalyi születésnapot ismételnénk meg” – utalt a telt házas filmbemutató előtti hangulatra Nagy Miklós Kund, a rendezvény házigazdája. A Bernády Házban jelen volt a rendező is, aki bevallotta, megilletődve áll az érdeklődő közönség előtt. „A rendezői szakma egyik hagyománya szerint egy film készítője vállalja azt, hogy művét ott mutatja be, ahol az készült, és azoknak az embereknek, akik a filmjében szerepelnek” – mondta Babiczky, aki szerint egy filmet nem kell magyarázni, mégis fontosnak tartotta kiemelni: alkotásában nem művészettörténeti szempontokat nyújt az életmű értelmezéséhez. „Arra törekedtem, hogy belessünk abba a személyes világba, élettörténetbe, amelyet nem mindenki ismer.­­ Bízom benne, hogy a nézők olyasmit is megtudhatnak Laci bácsiról, Hunyadi László művészről, ami a szobrain, műalkotásain túl van” – fogalmazott.

A dokumentumfilm időben és térben távolról indít, az Amerikába emigráló édesapától – mindezt a premier plán közelsége ellensúlyozza. A film tulajdonképpen ebből a közeli megjelenítésből építkezik, a nappaliban zajló beszélgetés lineárisan követi az élettörténetet: az Amerikából hazatelepedő édesapa történetét, a bécsi döntés utáni szétszakadását a családnak, a zenéhez való közelséget (amely fontos szimbólumává válik az életműnek és a filmnek is), a Sütő Andrással való barátságot, az egyetemi évek megpróbáltatásait. A film alanya a beszélgetés során feleleveníti bábtervezői múltját, a népi kerámia iránti vonzalmát, a Korondon töltött heteit, amikor Bandi Dezső felkérésére eredeti székely motívumokat válogatott és mutatott be a helység fazekasainak. De szó esik a tanároskodás éveiről, történelmi személyiségeket megmintázó plakettjeiről, köztéri szobrairól, ötvösmunkáiról.

A beszélgetés képezi a film törzsét, ám ezt a linearitást gyakran megszakítják rövidebb jelenetek. Hol pályatársak, hol tanítványok, máskor családtagok vagy barátok, művészetét értők szólalnak meg és árnyalják azt a nyugodt, visszafogottan szomorkás humorú figurát, aki a nappaliban beszél a kamerának. „Sosem igyekezett felugrani a posztmodern vonatára, a népi, nemzeti hagyományokat fokozatosan fejlesztette tovább vérmérsékletén keresztül” – ekképpen jellemzi a főszereplőt Bocskay Vince szobrászművész, Diénes Sándor orvos a szobrászművész munkáinak igéző hatásáról beszél, Kolumbán Árpád ötvösművész pedig a 81 éves szobrász jóravalóságát tartja a legfőbb erényének – hogy csak néhányat említsünk a megszólalók közül.

A film népdalénekléssel zárul, azzal a szomorú múltba néző megjegyzéssel, hogy egyre kevesebben vannak, akikkel közösen lehet nótázni. „Különösen nagy népdalrajongó vagyok” – ezzel a mondattal ér véget az az ötven perces dokumentumfilm, amelynek megtekintése kihagyhatatlan, kötelező program minden vásárhelyinek.

A filmet a Fórum Film stábja készítette. Operatőr és producer: Vészi János, gyártásvezető: Solymosi Norbert, rendező: Babiczky László.