Háborúk s járványok tizedeltek

Az előadás – Pál-Antal Sándor akadémiai székfoglalójának mintegy rövidített változata – rengeteg olyan adatot tárt a hallgatóság elé, amelyek fényében átértelmezhetjük nemzetünk fogyatkozásának kérdéseit. Mert való igaz, hogy jelenleg „vészesen fogy a magyar Erdélyben”, ám ez korántsem kizárólagosan húsz-huszonegyedik századi, amolyan modernkori jelenség. Sajnálatos módon már a középkorban bekövetkezett természeti csapások, háborúk miatt hullámokban jött időről időre a lélekszám csökkenése, s ha csak a XVIII. század elején bekövetkezett népességcsökkenést vesszük számba Pál-Antal Sándorral, mindjárt más fényben tűnik föl az ok és okozati összefüggés.

A mainak tizede

Az elődás során kiderült, hogy a XVIII. század elején Székelyföldön összesen 422 település volt, ebből kilenc mezőváros, 409 falu, egy szabad királyi város (Marosvásárhely) és három udvarhelyszéki kiváltságos hely létezett. Egész Erdélynek pedig mintegy 800 ezer lakosa volt, egytizede a mai népességének. Legalábbis az adóösszeírások, nemesi összeírások, adótabellák ezt mutatják. S még akkor is, ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy a lakosság 13 százaléka nem szerepelt az adótabellákon (mert adózhatatlan nincstelen volt) is igen kevés ez a lakosság más vidékekhez képest.

Háborúk, pestis

Két összeírás (1703. és 1722.) közötti nem egészen húsz év alatt ez a népességszám is drasztikusan lecsökkent. Mintegy ötezer család „tűnt el” szinte nyomtalanul a Székelyföldről. Ennek okai: a háború, a pestis és a polgárháborús időszak. A Rákóczi-féle szabadságharc végén dúló pestisjárvány amellett, hogy tizedelte a magyar csapatokat, még az ezredek felbomlásához, szétszéledéséhez is vezetett, hiszen a rémült katonák menekültek minden égtáj felé (érdekes volna egy tanulmány arról, hogy a szabadságharc bukásába mennyire „játszott bele” a pestis).

Az 1718–1719 között dúló pestisjárvány a lakosság nagy részének elhalálozását, elbujdosását, áttelepülését hozta. Csík- Gyergyó- és Kászonszékben a szárazság és a pestis tizenegyezer ember, Udvarhelyszékben tízezer halálát okozta, Marosszék is tízezres veszteséget szenvedett, a bándi járásban például 13 mezőségi falu néptelenedett el. A szerző adatokra támaszkodó számításai szerint Erdélyben 1720 elején 51 930-ra tehető az elhalálozottak száma. A számítások alapjául szolgáló adóösszeírások nem tükrözik azonban a valós helyzetet, ugyanis csak az adózó családfőket számolták, a járvány pedig főként a gyerekeket és időseket „vitte el”, így ők nem szerepelnek a veszteséglistán. Pál-Antal Sándor úgy becsüli, hogy az 1722-es veszteség 89 281 lélek, ez mintegy 50 évre visszavetette a népeségszaporulatot, erre gyakorolt hatásaiban nagyjából megegyezik a Doni-katasztrófa által előidézettel.

El- és kivándorlás, majd visszatérés

A háborúk és járványok nyomán elbujdosottak, áttelepültek egy része visszatért ugyan, de csak azok, akiknek vesztenivalójuk volt. Visszajöttek birtokaikra a szabadrendűek, nemesek, ám a zsellérek, jobbágyok nem, nekik ugyanis nem volt vesztenivalójuk. A jobbágytelkek 60 százaléka üresen maradt. Ide települtek/telepítettek aztán olcsó munkaerőt, függetlenül annak etnikumától, eredetétől. A XVI. században az erdélyi lakosság mintegy 4–5 százaléka nem székely, a XVIII. századra ez az arány – a már említett okok miatt – négyszeresére emelkedik.