Az Erdélyi Fejedelemség történetéről

Az Erdélyi Fejedelemség létrejöttének előzményeit ismertette előbb a történész, az Oszmán Birodalom hódításairól, Mohácsról és Buda elestéről, az 1526–1541 közötti időszak eseményeiről beszélt. Elmondta, bár Erdély török vazallus állam volt, őrizte a magyar államiságot, a nemzeti kultúrát, és képviselője maradt az össznemzeti politikai érdekeknek is. „Az Erdélyi Fejedelemség a keleti és nyugati hatalom, az Oszmán- és a Habsburg Birodalom között három szemszögből határozható meg: a Porta és a Magyar Királyság szempontjából, valamint az erdélyiek szemszögéből, ahogy ők látták és határozták meg önmagukat” – vágott bele Oborni Teréz a 16-17. század erdélyi eseményeibe, ismertetve a fejedelmek politikáját, azt, hogy miképpen próbálták megőrizni országuk függetlenségét a két nagyhatalom között, önállóságuk érdekében egyensúlyozva.

Az Oszmán Birodalom hódításai során úgynevezett vazallus államokat hozott létre, amelyek tőle függtek, egy-egy kitűzött célt, várost, amit mielőbb el akart foglalni, Kizil Elmának, vagyis Aranyalmának nevezett. Ilyen volt Buda, Bécs, sőt a 17. században még Köln is. Ezek közül Budát 1541-ben sikerült elfoglalnia, Béccsel sikertelenül próbálkozott, Kölnöt pedig meg sem közelítette. A magyarországi várak élére „törökök” kerültek, azonban ez a kifejezés nem az antáliai törököket jelenti, ugyanis az új várkapitányok a balkáni, délszláv népességből kerültek ki. Az előadó korabeli iratok, úgynevezett szultáni ahdnáme dokumentumok fotóit is bemutatta.

Erdély különleges státusú tartománya volt a birodalomnak, 1528-ban ugyanis Szapolyai János egy olyan szerződést kötött a török szultánnal, amely révén az országnak nem kellett adót fizetnie. János Zsigmondnak 1567-ben sikerült a libera electio, vagyis a szabad fejedelemválasztás jogát is szerződésbe foglalnia. Az erdélyi belpolitikába tehát nem volt beleszólása a töröknek, nem próbált hivatalnokokat telepíteni ide, sem hittérítőket. Erdély külpolitikájának ellenben meghatározta a kereteit, azt, hogy meddig terjedhet a fejedelmek mozgástere.

A Magyar Királyságból tekintve az Erdélyi Fejedelemségre meghatározó volt az 1538-as váradi béke, amikor az ország két félre szakad,  ugyanis Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd, mindketten legitim királyok, nem tudtak megegyezni. Ám, ahogyan azt Fráter György lejegyzi, az elszakított, nyugati és keleti országrész képtelen volt az önálló fennállásra. Speyerben, 1571-ben aláírtak egy szerződést, amely egy új állam, a Principatus Transilvaniae, vagyis az Erdélyi Fejedelemség létrejöttére vonatkozott. A történész az államjogi szerződésekből is bemutatta néhány dokumentum másolatát, ismertetve a prágai első, majd második szerződést, a kassai megállapodást, a pozsonyi egyezséget és azoknak az Erdélyre gyakorolt következményeit.

Az erdélyiek szempontjából az 1541–1571 közötti harminc esztendő volt a legvirágzóbb periódus, amikor a fejlődés, a gazdagodás, az építkezés határozta meg a fejedelemség korát. A reformációnak adott otthont ekkor Erdély, ahol a világon először intézményesítették a négy bevett vallást, meghirdetik az úgynevezett vallási toleranciát. Az igaz ugyan, hogy a szombatosokat például nem vették be az elismert vallások közé – tette hozzá a történész. Iskolákat, nyomdákat működtettek, amelyek által kibontakozott az anyanyelvi kultúra. A fejedelemség ebben az időszakban a legharmonikusabb korát élte abból a szempontból is, ami az európaiság és a nemzeti elkötelezettség közötti egyensúlyt illeti. Az önálló fejedelemség kora Apafi Mihály halálával (1690) ért véget.

Csütörtök esti előadását Oborni Teréz egy Áprily Lajos-verssel, a költő Bethlen Gáborhoz írt soraival zárta.