A segítség mindig jól jön, bármilyen problémát kell megoldani, hiszen több kéz többet tesz, így lényegesen gyorsabban javíthatunk egy-egy rászoruló mindennapjain vagy egy adott helyzeten – gondolják a jóhiszemű, tenni akaró emberek. Az esetek többségében talán nem is tévednek, azonban a tapasztalat olykor mást mutat. Itt arra gondolok, amikor a nemtörődömség, a gőg vagy éppen az önös érdek mást diktál.

Mondjuk ki tisztán, vannak, akik számára kedvező egy adott probléma megléte, mert erről folyamatosan lehet beszélni – akár hivatásként –, és ezért folyamatosan szemrehányást lehet tenni valaki(k)nek. Mert mit is tennének, ha hirtelen megoldódik egy probléma? A helyzet javulásával, ugye, kevesebb lesz a baj, és a vádaskodásokból is vissza kell venni. Elfogy a „munka”. Hirtelen eltűnik a cél, és újat kell találni. Lehet, hogy nem megy ez mindenkinek.

Nemrég én is hasonló fura helyzetben találtam magam, ugyanis történt egyszer a székelyudvarhelyi Budvár-negyedben, hogy rengeteg helyi problémát zúdítottak rám az ott élők. Többnyire jogosak is voltak a panaszok, azonban első nekifutásra – egyszerű újságíróként – ezeknek csak közvetítője lehettem. Ennek ellenére nem maradt abba a kapcsolattartás, úgy éreztem, jó célt szolgálnak a problémákból megírt újságcikkek. Ahogy telt, múlt az idő, többszöri találkozás után rájöttem, hogy rengeteg tehetséges gyerek és fiatal él a közösségben – gyönyörűen táncolnak, énekelnek –, akiknek nincs lehetőségük a fejlődésre, a hátrányos helyzetből való kitörésre. Egyszerűen nem volt, aki foglalkozzon velük ilyen téren.

Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy valamilyen módon segíteni akarok nekik. Beszéltem is rögtön egy közeli barátommal, aki népdalt oktat, és ő készségesen elvállalta a feladatot, mindenféle fizetség nélkül. Áradt is a sok köszönet egyik helyi kapcsolattartóm részéről, aki régóta dolgozik a közösségben.

Röviddel ezután azonban szinte teljesen megszakadtak a beszélgetéseink. Ha hívtam, válaszolt, másképp nem keresett. Érdeklődtem, hogy mikorra időzítsük a „segítséget,” de mindig csak későbbre lehetett. Végül már az oktató kérte, hogy mehessen tanítani. Egy személyes találkozásig jutottak el, amikor közölték vele is, hogy később működhet a dolog, ám tánctanárra is szükség lenne. Fel is kérte egy ismerősét, aki szintén ingyen vállalta el a munkát.

A történet itt szakadt meg, ugyanis ezután soha nem hívták egyikünket sem. Ingyen sem kellett a segítség, csak erről elfelejtettek bárkit is tájékoztatni.

A mai napig nem értem, hogy csak a panaszkodás számított-e, egyszerű hanyagságról van-e szó, vagy valaki más döntött az ott lakók nevében, aki történetesen nem is tagja a közösségnek. Tény, hogy olyan helyre nem kell vinni semmit, ahol azt nem örömmel fogadják, nem becsülik meg – ám ez esetben továbbra sem világos a helyzet. A tiszta beszédet ugyanakkor elvárta volna mindenki, nemcsak az együttműködés jegyében, de emberségből.

El kell fogadni azt is, hogy aki csak panaszkodni akar és nem érdekli a megoldás vagy az oda vezető kis lépések, arra nincs miért figyelni. Vannak és lesznek, akiknek maga a probléma jelenti a megoldást. Természetesen a sajátjukat, nem a közösségét. Úgy gondolom, hogy ilyenkor jobb híján le kell nyelni a sérelmeket, és máshoz kell fordulni, ha tényleg tenni akarunk. Ezt teszem én is.