Somodi József megmaradt a kaptafánál

Szinte mindenki ismeri Madéfalván a kivételes kort megélt cipészmestert, aki most is társaságba jár, és ha kell, bot nélkül is felmegy a lépcsőn. Századik születésnapját tavaly márciusban a közösség a templomban ünnepelte meg, ajándékokat, virágcsokrokat, jókívánságokat, a helyi önkormányzattól egy szép kivitelezésű elismervényt, valamint egy különlegesen megmunkált sétabotot kapott, az ünnepség után pedig nótázott is. Az idős mester egy évvel fiatalabb a helyi egyházközségnél, amely 2011-ben ünnepelte fennállásának századik évfordulóját.

Somodi József, akinek munkáját elismerték, megbecsülték a környéken, életének nagy részét Madéfalván élte le, de a család Csíkszentmiklósról származik. 1912. március 3-án született Szentmiklóson, az első világháború kitörésekor kétéves volt, édesapját behívták katonának. „Édesapám, Somodi Pál bevonult, elment a háborúba, három hónap múlva egy ütközetben halálos lövést kapott. Hárman maradtunk árvák. Édesanyám mosónő volt Szépvízen az örményeknél, háztartást vezetett, mosott, főzött. Abból a keresetből tartott el, amíg felcseperedtünk” – emlékezett a gyermekkorára.

Vándorlás és hazatérés

Két nagybátyja lakott Madéfalván, amely akkor már fontos vasúti csomópontnak számított, ők hívták a három gyermeket nevelő édesanyát, hogy költözzenek oda, mert több lehetőség van a megélhetésre. „Én akkor nyolcéves voltam. Lejöttünk, azóta is itt vagyok. Mikor felcseperedtünk mi gyermekek, mesterséget kellett tanulni, mert a mesterségből meg lehetett élni. Elmentem tanulni, Madéfalván a csengettyűnél lakott a mesterem, akinél tanultam a szakmát. Négy évig voltam tanuló, aztán amikor megtanultam a mesterséget, gondolkoztam, valahogy neki kellene fogni dolgozni. Sok volt a mesterember itt Madéfalván, ezért felültem a vonatra, és elmentem Bákóba. Ott egy olyan műhelyben kaptam munkát, ahol tizennégyen dolgoztak. Azt kérdezte a mester, maga milyen cipészmunkát végez, női vagy férfi lábbeliket készít? Mondom, vegyeset, mert ahol tanultunk, vegyes volt a munka. A mesterem zsidó volt. Szombaton, amikor ők elmentek imádkozni, nekem mindig tíz lejjel kevesebbet fizetett, mint a többi segédnek, pedig a cifrább, kényesebb munkákat én csináltam. Mondtam, mester úr, nekem adja meg azt a pénzt, amit a többieknek. Nem adta meg. Megint elmentek szombaton, kimentem az állomásra, otthagytam a várost” – elevenítette fel a történteket.

Több helyen dolgozott ezután az 1930-as években, így Buhuşi-ban, Piatra Neamţ-on is, elismert szakember lett. Házat is vásárolt, mint mondta, olyan jól ment a szakma, hogy alig győzték a megrendeléseket. Mindenféle lábbelit, de főképpen csizmákat készítettek akkor. Elbeszélése szerint megkeresték édesapja sírját, aki Besszarábiában esett el, egy katonai temetőben meg is találták. „A sírja pontosan a temető szélében volt. A temetőőrnek volt egy könyve, elővette, megnézte, a sír száma benne volt. Elmondtunk egy imát a sírnál, nehéz volt, de be kellett lássuk, hogy ilyen a háború” – mondta az idős mester. 1940-ben jött vissza Madéfalvára, a kis magyar világban, nevelőapja hívására, aki szerette volna, ha nem marad végleg Moldvában. Hazajött, folytatta a munkát itthon.

Megbecsülte a munkáját

Mint elmondta, a házát itt megvásárolta, de nem tudott beköltözni, mert magyar mozdonyvezetők voltak ott elszállásolva. Csak azután költözhetett be, miután őket visszahívták. Közeledett a háború, behívták katonának, de szakértelme ott is érvényesült, parancsnoka megbízására csak a tiszteknek dolgozott. „Megjött a sasos behívó, azonnal menni kellett a frontra. A parancsnokunk azt mondta, add csak ide a behívót, fiam. Elvette, ráírta, hogy ez az ember ki van nevezve, hogy csak a tiszteknek dolgozzon. Én Békásban voltam, de még Tölgyesről is jöttek a tisztek, nekik is csizmákat kellett csinálni, mert kevés mesterember volt, aki ezt tudta” – mesélte Somodi József.

Később orosz fogságba került, majd miután hazajött, Madéfalván dolgozott tovább, a szövetkezetnél, de otthoni műhelyében is. „Munka nyakig volt, sokan jöttek hozzám, nem szeretek dicsekedni, de elismert ember voltam. Nemcsak Madéfalváról, Csicsóból jöttek a kuncsaftok, Pálfalváról egy tíztagú kultúrcsoportnak is kellett ráncos csizmát készíteni, hogy külföldön táncoljanak. Kijött a kultúrigazgató Szeredából, azt mondta, na, ennek a tíz embernek mérje meg a lábát, csináljon csizmát” – emlékezett. 75 éves kora után egyre kevesebb megrendelést vállalt, majd abbahagyta a lábbelik készítését, javítását. Elégedett a munkájával.

„Nekem fontos volt, hogy ne csak a kuncsaft, hanem én is legyek megelégedve azzal, amit csináltam. Nem volt tekintélyes szakma, de meg lehetett élni belőle. Ez a kényes munka, ami most van, akkor nem volt. Akkor a földdel kellett dolgozni. Amit megcsinált egy mesterember, komoly munka volt, arról felelni kellett. Az a munka a becsületes munka, amit az ember saját maga is értékel és beválik. A kedvencem a csizmakészítés volt, a legnehezebb a ráncos csizma volt, de azt szerettem csinálni” – mondta.

A legtöbb kaptafát elégette, illetve ajándékba adta, akiknek kellett, a mesterséget nem folytatta senki a családban. 1934-ben nősült meg, két gyermek született a házasságból. Egyszer volt kórházban hosszú élete alatt. „Azt mondtam a gyermekeimnek, akárhová vet a sors, ha pénzre van szükségetek, gyertek hozzám, ami kicsi pénzem van, azzal segítelek titeket. Az ember becsülete fontos. Akármilyen nemzetről legyen szó, nincs a becsületnél szebb dolog, kellemesebb érzés” - állítja az idős cipészmester.