Aki éjjel-nappal robbanthatott

Marosjedden született 1939-ben, családja Aldobolyból származik. „Heten voltunk testvérek, én egyedül fiú. A dédapám, Rákossi Lajos főhadnagy volt a 1848–49-es szabadságharcban, a nagybátyám, egyben keresztapám Erdély református püspöke volt, Vásárhelyi János. Nagyapám, Rákosi György teológiából doktorált. Nemes lófő székelyek voltak az őseim, Bethlen Gábor fejedelemtől kaptak adománylevelet” – mesélte. Mivel szerette az állatokat, gyermekkorában állatorvos szeretett volna lenni, de aztán másképp alakult.

„Hetedik elemi után beiratkoztam az állat-egészségügyi szakközépiskolába, de utolsó éven – 1956-ban, akkor érettségiztem – megszüntették. Reggel jártam az állat-egészségügyi szakra, és délután mentem az esti középiskolába, és egy évben két helyen érettségiztem. Erős volt az állat-egészségügyi iskola is, nagy birtoka volt Marosszentannán. A tanulás mellett futballoztam is, ezt szerettem a legjobban” – elevenítette fel.

Marosvásárhelyen az iskola csapatában, illetve az ifjúsági csapatban is szerepelt. „Nagy Mikivel is játszottam együtt, 1957-ben az ifjúsági csapat az országos harmadik helyen végzett. Érettségi után kerültem Nagybányára, a Dinamo Zazarhoz, amely a Bukaresti Dinamo fiókcsapata volt, és Máramaros tartomány bajnoka lett.” Rákosi Zoltánt, aki több poszton is játszott a védelemben, a Kolozsvári CSM akkori edzője, a később az Ajaxnál nagy karriert befutó Kovács István is kinézte magának, el is hívták Kolozsvárra. „Bekerültem a kolozsvári csapathoz két hónapra, de nem tudtak leigazolni, valószínű az volt az oka, hogy a Dinamo nem engedte, hogy erősítsenek” – vélekedett.

„Ezután Bazil Marian edző hívott Petrozsénybe, az A-osztáyos Jiul csapatához játszani. Én geológia szakra készültem, mert ez volt Nagybánya hatása rám, ahol jártam bent a bányában is. A felvételim sikerült, magyarul felvételiztem a bányamérnöki szakra. Petrozsénynek 75 százaléka magyar volt akkor, magyar középiskola is volt. Amikor végeztem, már 50–50 százalék volt az arány. Úgy tanultam meg románul, hogy vettem egy Winnetou regényt románul és magyarul, és olvastam mindkettőt, összehasonlítottam, és belejöttem a nyelvtanulásba, később román regényeket is olvastam. Játszottam a Jiul első csapatában és az utánpótlásban is, ezzel beteljesítettem azt, hogy mindhárom osztályban szerepeltem, még a tartományi bajnokságban is. Az egyetemen minden vizsgám sikerült, elrettentő példa voltam az ottani sok székely számára” – említette.

A labdarúgó-karriernek egy elhúzódó térdsérülés vetett véget, amiről több vizsgálat után azt mondták az orvosok, hogy megnyúltak a térdszalagok, és nem fog tudni játszani többet. Ennek ellenére a tartományi bajnokságban folytatta, majd az A-osztályos petrozsényi rögbicsapat kereste meg. „Tetszett nekik, ahogyan rúgtam a labdát, állítólag nagyon jó rúgótechnikám volt. Három hétre rá Bukarestben a Grivita Roşie ellen játszottunk, amely a legjobb csapat volt akkor. Az első percekben félpályáról rúgtam egy labdát és bement, majd még egyet. Utána még rúgtam két kapufát. Így indultam a rögbiben. Két évet rögbiztem még az A-osztályban, és közben tanultam a szakmát” – elevenítette fel. Az egyetem elvégzése után hívták Bukarestbe is játszani, és felajánlották, hogy alkalmazzák az Operaházhoz főmérnöknek. Nem ment.

„Komolyan vettem a szakmát, beleszerettem, és amibe beleszerettem, azt komolyan csináltam. A hozzánk legközelebbi bányavállalat Balánbánya volt, oda jöttem haza. Reggel fél hatkor ott kellett lenni az aknánál, de délután a helyi focicsapat edzését vezettem. Olyan erőnlétem volt akkor, hogy Kovácspatakától, a templomtól kiszaladtam az Egyeskőre 25 perc alatt. Abban az időben ezt senki nem tudta megtenni” – mesélte.

Balánbányáról Csíkszeredába vezetett az útja, mint mondja, egyik kollégája hat hónap alatt kapott szilikózist a bányában, ekkor döntött a távozás mellett. Csíkszeredában a helyipari vállalathoz került, amelynek akkor 43 kőbányája volt, amelyekben kezdetleges módszerekkel folyt a kőfejtés. Számos újítást vezetett be, elkezdte a kitermelés modernizálását, kipróbálta, majd sikerrel alkalmazta az új módszerrel történő robbantásos jövesztést is, ami a munka gépesítését is lehetővé tette – erről a módszerről kézikönyvet is írt.

Éjjel-nappal robbantottak

Az általa bevezetett robbantási eljárásra szükség volt a csíkszeredai új kórház építésekor is, amelynek helyét a Nagy Laji dombján jelölték ki, Rákosi Zoltán szerint a lehető legrosszabb választás volt, mert szikladombba kellett alapozni az épületet.

„Egész Romániában nem lehetett robbantani lakott területen, mert Ceauşescu nagyon félt, egyedüli ember voltam az országban, akinek engedélye volt robbantani lakott övezetben. Ceauşescu egy 500 férőhelyes kórházat akart ide, kijött a bizottság, amelyben benne volt Vasile Patilineţ is, aki utána a második ember volt. Úgy beszélt magyarul mint mi, kérdezte, mennyi idő alatt lehet megcsinálni? Mondtam, hét-nyolc hónap, de utasított, hogy két hónap alatt be kell fejezni. Így mentek akkor a dolgok, Patilineţ falhoz állíthatott, ha nem úgy történt valami, ahogy mondta. Amikor a kórházat építették, olyan engedélyt kaptam, hogy éjjel-nappal lehetett robbantani, olyankor pedig a közúti forgalmat is leállították a közeli országúton. Ilyen nincs sehol. Öt és fél méter mélységben kellett kivájni a sziklát, ahhoz, hogy az alapot el lehessen készíteni, amit felrobbantottam, visszaesett, volt, hogy háromszor meg kellett lőni. Kaptam tankot, tankbuldózert, mindent, amit kértem, de nem volt szabad elhagyjam Csíkszeredát – apámékat Vásárhelyen elöntötte az árvíz, és nem engedtek el. Azt mondták, nem lehet” – emlékezett.

Rákosi Zoltánt 1977-ben bízták meg a Vasúti Építőanyag és Gépgyártó Vállalat (IPICCF) megszervezésével, majd vezetésével, ahol a bányászatban szükséges gépek, berendezések – kőzetfúró, törő vagy szállítóvonalak – gyártását kezdték el, és fejlesztették tovább az évek során. De az IPICCF gyártott páncélszekrényt, satut, hitelesített mérlegsúlyokat, később hómaró gépeket is. Megbízott szakértőként vett részt líbiai, marokkói, tunéziai, törökországi bányák fejlesztésében, illetve ottani munkálatokban, amelyhez a vállalat által előállított berendezéseket is felhasználtak. A vállalat fénykorában 2500 alkalmazottat foglalkoztatott.

A robbantások is folytatódtak, 1982-ben Csíkszereda központjának átépítése során egy négyemeletes tömbházat robbantottak fel, amelynek helyén a Hargita szálló, a mostani Sapientia egyetem épülete készült el. De robbantottak hidat, víztornyot, ipari épületeket, szerte az országban, de Parajdon vagy Csíkszentsimonban is végeztek hasonló robbantásokat az általa irányított szakemberek. „Nekem hobbim volt a robbantás” – ismerte el.

Egy választás tanulságai

Közvetlenül az 1989-es változások után nagygyűlést tartottak a vállalatnál. „Felállt valaki, azt mondta, váltsuk le, mert hazudik, mint a múlt rendszerben. Ez rosszul esett, mert életemben nem hazudtam. Utána volt egy szavazás, 76 százalékos támogatottságom volt, újra kineveztek, de én akkor már el voltam menve” – emlékezett.

Magánvállalkozásba kezdett, elvállalta egy kőbánya nyitását Temes megyében, de később be kellett zárni, mert feljelentették, zavarta a helyi politikai érdekeket, el is koboztak ott 35 ezer köbméter vágható követ. Később Palánkán nyitott bányát, de mint mondja „ott is kitört a román-magyar barátság, több helyi vezetőt zavart az ottlétem”. Jelenleg Ágason van egy bánya, amit szintén bányamérnök végzettségű fia vezet, ő tanácsadóként segíti.

Rákosi Zoltánnak az volt az elve, hogy megfelelő támogatottság hiányában egy vezető nem tud igazán jó munkát végezni. Ezt tartotta szem előtt az 1996-os csíkszeredai polgármester-választáskor is, ahol barátai, ismerősei biztatására független jelöltként indult. „Rávettek, hogy mindenki mellém áll, meggyőztek. A Sutában, ahol lakom, mindennap elvágták a kábelt, így nem tudtam senkivel beszélni. A választáson nem úgy volt, ahogy mondták, furcsa dolgok történtek. Eljött Jakubinyi György érsek, azt monda, nehogy megtörténjen, hogy más felekezetű legyen a polgármester. Bejutottam a második fordulóba, de amikor már odajutottunk, hogy a föld alá helyezett telefonkábelt is kiásták, és tüzet tettek rá, azt mondtam, álljunk meg, hát nem én vagyok az egyes számú közellensége a városnak, és visszaléptem. Most azt mondom, örvendek, hogy nem lettem polgármester, mert lehet, hogy már alulról szagolnám az ibolyát” – értékelt.

Rákosi Zoltán szerint elégtételt jelent számára, hogy elismerik szakmai és vállalatvezetői munkáját. Könyvben is megírta visszaemlékezéseit, az Életeim című kötet idén jelent meg. „Ma is mindenki tisztelettel van irántam, ez tartom talán a legnagyobb dolognak, nem úgy vesznek, mint egy ingyenélőt, léhűtőt. Én is hazamehettem volna délután 3 órakor minden nap, de estig dolgoztam, télen éjszaka is kimentem, hogy leellenőrizzem a tevékenységet. Nem volt kis dolog annak a népnek kenyeret adni, és nem akármilyen kenyeret” – zárta a beszélgetést.