Szárnyra kelt betyárdalok

Nézem a fényképet, amelyen szülőfalum legalább nyolcvantagú férfikara néz velem szembe, ragyogóra fényesített csizmában és székely ruhában feszítenek, könnyű felismernem édesapámat az első, ülő sorban. Sajnos, soha nem szólt róla, így azt sem tudom, tulajdonképpen miket énekelhettek. Annyit viszont igen, hogy egyik-másik daluk nagyon nem tetszett az akkori hivatalosságoknak. Lehet, a pofont is a román csendőrtől éppen egy ilyen szereplés után kaphatta, mert énekelte a magyar himnuszt. Az idő múlik, de a szokások nem változnak…

Nos, amiért ez az írás született, annak nagyon kézzelfogható magyarázata van. Szentivánlaborfalván működik egy kisebb létszámú férfikórus, amely immár több mint hetven éve belopta magát nem csupán a falubeliek, hanem a környező falvak lakóinak is a szívébe, s ma nem igen van olyan „magyaros, székelyes” rendezvény, amelyre ne kapnának meghívást. És egyre távolabbi vidékekről szólítják meg, az anyaországból is egyre gyakrabban, hogy ha tehetik, színesítsék a kulturális eseményeket, és ők mennek, részt vesznek, énekelnek, mulatnak, jó hangulatot teremtenek. Aránylag kevesen vannak, jó hangúakra még szükségük lenne, de azért jön az utánpótlás, még a megyeszékhelyről is. Leginkább hajdani katonanótákkal lépnek színre, ismert és kevésbé ismert betyár-, kuruc- és negyvennyolcas énekek szerepelnek műsorukon, s ha tehetik, helyi, helyhez kötődő számokat választanak.

Hadd áruljam el, hogy pontosan 1946-ban keltették életre ezt a kórust, Székely István kántortanító ügyködött eredményesen, aztán Kelemen Árpád tanító úr vette kezébe a karmesteri pálcát, ő viszont fiára, a mérnök-tanár Kelemen Alpárra hagyományozta a vezérszerepet, aki, ha kell, előveszi a hegedűjét, s különösen, ha társ is akad, mint a zalánpataki 90 éves Préda Jenő bácsi és a néprajzos-turisztikás, ugyancsak zalánpataki fiatal íróember, Préda Barna, olyan hangversenyt kerekítenek, hogy azt bárki meghallgathatja. Nem is olyan rég a tárogatókirály, a magyarországi Nagy Csaba ismert művész társaságában szólaltak meg a háromszéki, erdővidéki népdalok és kesergők. A Székely István dalkör idén új „szerzeménnyel” lepte meg a hallgatóságot: vendégénekesnek meghívták a 76 éves, bodosi Gólicza Karcsi bácsit, akinek A bodosi füstös kocsma elnevezésű dalosfüzete az ő nótafás, dalos éle­tét is tartalmazza. Maga pedig kiváló hangú, könnyen magával ragadja a közönséget, s ha idő van, magyaráz is.

Érdekes élményben volt részem egykor, amikor első alkalommal utaztam Udvarhelyről Szentgyörgyre. A bodosi elágazásnál fiatal legények nyomultak fel a buszra. A nyomulás kifejezés nem túlzás, ezt bárki igazolhatja, aki akkoriban autóbusszal utazott ezen az útszakaszon. No, kiderült, hogy a bodosi besorozott legények, húsz­éves fiúk igyekeztek a katonai körzethez jelentkezni, s ha már reguták, hát illik inni és énekelni. Rá is zendítettek arra, hogy „Életemnek a legszebbik szakában,/ Léptem be a sorozóirodába…” Fújták, egyre fújták, s hát most, annyi év eltelte után, az idős Gólicza bácsi ezt énekeli tele tüdővel, mint eredeti bodosi dalt. Lehet, hogy az, bizonyára az, mert akkor annyiszor elzengték azok a katonának induló legények, hogy sikerült megtanulnom. És megszeretnem! Mint ahogy megszerettem Kelemen Alpár csapatának minden énekét, amivel időnként megajándékoznak!