Másfél lábbal nagy célokért

Oláh Attilát, Háromszék első paralimpikonját gyakran látni, amint végigteker Kézdivásárhelyen, fél lábbal hajtva a biciklit. Attilának nem fejlődött ki a bal lába, így kétéves kora óta lábprotézist hord. Beteljesítette legnagyobb álmát, hosszú évek kemény munkája után parakerékpárosként versenyezhetett a 2016-os Rio de Janeiro-i paralimpián. Azóta új álmokat kerget, párjával, Judittal megalapította a Kendu Egyesületet, motivációs előadásokat tart, útjára indította a Füstölő Aszfalt megmérettetést fogyatékkal élőknek, bringázást oktat, és egészséges társaival veszi fel a versenyt országos megmérettetéseken.

„Az én életemben a sorsfordító pillanat körülbelül 21 éves koromban jött el, én ezzel a fogyatékossággal nőttem fel, nehéz volt elfogadnom, hogy mozgássérült vagyok, azért is, mivel az osztályközösségben kicsúfoltak, kiközösítettek. Ekkoriban kezdtem el aktívan kerékpározni, és eljutottam egy Európa-bajnokságra, ahol láttam, hogy sok hozzám hasonló személy tud teljes életet élni, családjuk van, sportolnak, kimagasló eredményeket érnek el, úgy jöttem haza, hogy változtatni szeretnék az életemen. Kellett egy kis idő, amíg elfogadtam magam mozgássérültként, amíg lepergett rólam, ha az úton megbámultak. A kerékpársportban megtaláltam a kihívást, amire szükségem volt, elkezdtem versenyekre járni, célokat kitűzni magam elé” – meséli a sportoló.

Legyőzte a betegséget, új életcélt talált

A bélafalvi Keresztes Zsoltot mindenki csak Kercsóként ismeri, legyőzte a rákot, a betegség miatt elveszítette fél lábát, amit viszont nem veszített el az a humora, illetve az élethez való optimista hozzáállása. Széleskörű összefogásnak köszönhetően sikerült beszereznie egy csúcskategóriás protézist, amely segítségével aktívan sportol, embert próbáló Spartan-futamokon indul, emellett másokra is gondol, megalapította a Másfél láb egyesületet, és próbál segíteni azokon, akiknek szüksége van erre.

„Három különböző eset, van, aki beleszületik, van, aki betegség miatt, vagy másvalaki baleset miatt veszíti el az egyik végtagját. Nekem volt kerek két hónapom, hogy rákészüljek erre, szóval, minden helyzet más és más, másképp lehet feldolgozni az ilyent, tény, hogy nagyon sokkosan tud érinteni, amikor egyik pillanatról a másikra elveszíted a lábad. Oláh Attilának volt a legnehezebb, mert ő bele kellett szokjon ebbe, és fel kellett nőjön ahhoz, hogy elfogadja magát. Én vagyok a legszerencsésebb, mert két hónapom volt rákészülni. Akkor döntöttem el, hogy valamit akarok sportolni, ez adott nekem lendületet a folytatásra” – vallja Zsolt, aki sosem keres kifogásokat. – „Szerintem abban a pillanatban, amikor megtudtam a diagnózist, és szembesítettek azzal, hogy ez egy daganat, és el kell kezdeni a kezelést, akkor bekapcsoltam magamban azt az üzemmódot, ami azóta is pörög. Sokat elárulhat a mentalitásomról, ha azt mondom, hogy miután kicsit összeszedtem magam a műtét után, kiírtam a közösségi hálóra, hogy fél lábbal már kint vagyok a kórházból. Életmentő beavatkozás volt, úgy kezeltem az egészet, hogy megtörtént, és megy tovább az élet.”

A Hungaroringen szenvedett balesetet

László Attilát talán kevesebben ismerik, ő is kézdivásárhelyi, viszont 20 éves kora óta Budapesten él. Technikai sportok iránti elköteleződéseként sportbíróként tevékenykedik, eközben szenvedett balesetet a Hungaroringen egy évvel ezelőtt. A német túraautó-bajnokság (DTM) tavaly júniusi futamán történt, hogy a hirtelen jött felhőszakadás következtében síkossá vált bokszutcában Lucas Auer, a Mercedes-AMG egyik pilótája nem tudott megállni a kerékcserére érkezve, és a bokszépület falának csúszva nekiment a sportbíróknak. László Attila olyan súlyosan megsérült, hogy a gyors orvosi beavatkozás ellenére is térd alatt amputálni kellett a bal lábát.

„Lucas Auer volt az első pilóta, aki a bokszutcába érkezett, nem tudott befordulni a szerelői közé, hanem továbbcsúszott és engem oszlophoz szorított, aminek köszönhetően bal lábfejem megsérült. Minden pillanatára emlékszem. Az volt a feladatom, hogy a csapatot figyeljem, hogyan végzik a munkájukat, hány fő van ott, megfelelő-e a ruházatuk, valami szabálytalanságot követnek-e el. Nagyon gyorsan történt, nem volt idő reagálni. A bokszutcában ezen a versenyen 60 km/h volt a limit, de az eső miatt csúszott a beton, így nem is lassult le” – idézte fel a történteket.

Egy héttel a baleset után elhalt a lábfeje, ekkor hozták meg az orvosok az amputációról szóló döntést, és mint mondja, igazából nem volt más választása, mint elfogadni. Mosolyogva ment a műtőbe, mert élni akart. A műtét után Kercsóhoz fordult kérdéseivel, aki megnyugtatta őt, hogy nyár végére már sétálni fog, és így is történt. Tíz hónappal a műtét után már tudott szaladni, idén májusban pedig már körbebiciklizte a Balatont, emellett rendszeresen gokartozik.

A sport a közös nevező

Mindhármuk életében fontos szerepet tölt be a sport. Oláh Attila a paralimpia után új kihívásokat keresett magának, 2016 végén úgy döntött, hogy épekkel fog versenyezni. Hegyikerékpáros versenyeken indult, és sok nehézséggel szembesült, de mindvégig kitartott, és egyszer sem adta fel. Kercsó protézisére gyűjtve tavaly nyáron ő is körbetekerte a Balatont, a segítő szándék adott neki erőt a több mint 200 kilométeres táv teljesítéséhez. Ugyanebben az időben Kercsó élete első Spartan-futamán indult, míg László Attila a rehabilitáción követte kettejük erőfeszítéseit.

„A Spartan egy katonai kiképzőpályán levő akadályfutó-verseny, Sprint, Super és Beast alapkategóriákkal, én egy lábbal, két mankóval teljesítem a távokat. Én első alkalommal a brassópojánai sípályákon tartott Sprinten versenyeztem, ha jól emlékszem, több mint 7 km és 620 m szintkülönbség, a leggyorsabb versenyző 58 perc alatt teljesítette a távot, nekünk pedig kerek négy órába telt, amíg beértünk a célba. Emlékszem arra a pillanatra, amikor célba értem, akkor éreztem át az egésznek a súlyát, és megértettem, hogy van egy konkrét célom, és ezt szeretném folytatni. Azóta Spartan-nagykövet lettem, és azon vagyok, hogy minél több versenyen tudjak részt venni” – fogalmaz Zsolt, aki azóta már túl van a Super és a Beast futamokon is. – „Eplényben teljesítettem a Beastet, 22 km-t, 1200 m szintkülönbséggel. Hatalmas élményt jelentett, 8 óra 18 percet voltam a hegyen, és nem volt ebben olyan másodperc, amit ne élveztem volna. Rengeteg ismerősöm kezdett el spartánozni és sportolni, ami jó visszajelzés számomra arra vonatkozóan, hogy van értelme annak, amit csinálok. Én inkább provokatív sportoló vagyok, nem feltétlenül motiválok, inkább provokálok azzal, hogy megkérdezem, mi a kifogásuk arra, hogy nem sportolnak, és erre jó példa bármelyikünk, ha a két Attila képes 206 km-t biciklizni másfél lábon, akkor más miért nem képes gyalog elmenni az üzletig, miért kell autóba ülnie ezért?”

Zsolt idénre további kilenc futamot tervez, három-hármat mindenik kategóriából, ezeket összekapcsolja karitatív tevékenységgel, igyekszik visszafordítani azt a segítséget, amit ő kapott a protézise megvásárlása során. Most épp az egyik, kerekesszékbe került falusfele rehabilitációját szeretné támogatni a Spartan-futamok által. A futamokon teljesítendő akadályokat jelképesen áruba bocsájtja – a nagyjából 90 akadályról van szó, ezek közül 32-őt már teljesített –, ezek megvásárlásával lehet hozzájárulni a szeptember 7-ig tartó projekt sikerességéhez. Részleteket a One and a half leg (Másfél láb) Egyesület Facebook-oldalán.

Oláh Attilával közösen a nyári vakációig negyven érzékenyítő előadást tartottak tanintézményekben, ahol gyerekeknek, fiataloknak meséltek magukról, fogyatékosságról, protézisről, sportról, kihívásokról. Olyan kérdésekre válaszolnak, mint például, leveszik-e a lábukat éjszakára, vagy, hogy zuhanyoznak, azért, hogy tudatosítsák a fiatalokban azt, hogy annak ellenére, hogy robotlábuk van, ők is ugyanolyanok, mint a többi felnőtt.

Maximálisan tisztelik az életet, és erre tanítanak másokat, számtalan céljuk van, Kercsó szerint az egyik az, hogy „még legalább 110 évig viseljék a protézist”. Úgy legyen!