Könyv a Parancsnokról

Kratochvil Károly, az elfelejtett parancsnok című könyv segít megismerkedni egy méltatlanul elfeledett magyar történelmi alakkal, segít eljuttatni egy példaértékű életpálya üzenetét annak a kornak az olvasóihoz, amely kor egyáltalán nem bővelkedik példaképekben – írja előszavában Nagy Szabolcs történész.

A könyv szerzője Domonkos László budapesti történész, aki a könyvbemutatón nemcsak Kratochvil Károlyról beszélt, de bemutatta azt az egész történelmi miliőt, melyben Kratochvil élt, s melyben, az ellenséges körülmények ellenére, ő ember tudott maradni. Igazi magyar ember. Igazi magyar katona.

Így előadását egy balázsfalvi történet felelevenítésével kezdte, mely történet 1911-ben zajlott, Trianon előtt kilenc évvel. Az akkori ostoba magyar politika, a nemzetietlen gondolkodásmód ugyanis döntő módon hozzájárult a későbbi nemzeti tragédiához, hiába figyelmeztette az ország vezetőit Kós Károly, akinek 1911 szeptemberében kelt leveléből Domonkos is felolvasott. Kós egyebek mellett a következőket írta: „Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagy-magyarországi társadalom, sem az államhatalom.”

Minden adott volt, hogy elveszítsük Erdélyt

Domonkos taglalta, hogy Balázsfalván például, akkor egy 2500 lakosú faluban, nem okozott gondot az, hogy hatezer embert elszállásoljanak és vendégül lássanak a román kultúra nevében, de amikor ugyanabban az évben, Kolozsváron az EMKE ünnepi közgyűlését tartották, az akkor hatvanezer lakosú városban aggódni kezdtek, hogy a magyar kultúra nevében érkező hatszáz vendéget vajon hol fogják elhelyezni. „Ehhez nem szükséges kommentár” – írta Kós Károly is.

Ilyen előzmények mellett nagyjából minden adva volt tehát ahhoz, hogy mi, magyarok Erdélyt elveszítsük, de persze, néhány esemény azért még közbejött.
„Magyarország számára 1918. november 3-án, a padovai fegyverszünettel véget ért az első világháború, az első román katona tíz nappal később, 1918. november 13-án tette be a lábát Erdély földjére, Gyergyótölgyesnél lépve át a határt” – mondta Domonkos. Részletezte azonban, hogy ez nem rendezett bevonulás volt, a román katonák inkább csak lopakodtak, elszórtan, félénken jöttek, mint ahogy más idegen katonák is.

Mindeközben az olasz fronton, a háború véget értével, 57 hadosztálynyi, szám szerint 300 ezer magyar katona „szabadult fel”, és indult hazafelé rendezetten, közöttük a Kratochvil Károly vezette katonák is. Kratochvil 12 isonzói csatán volt túl, végigszolgálta a nagy háborút, az 1918. november 9-én hivatalba lépő Bartha Albert hadügyminiszter Erdély katonai parancsnokává nevezte ki. Kolozsváron foglalta el állomáshelyét, de ekkor már egyre nagyobb volt a román beszivárgás, így a frontról hazatért tisztek belátták, valamit cselekedni kell. A katonái is közölték vele, hogy védekezni akarnak, így verbuválódott önkéntesekből 1918 decemberében a Székely Hadosztály. A Belgrádban 1918. november 13-án aláírt egyezmény alapján a Maros folyó vonala lett a demarkációs vonal Magyarország és Románia között.

Erdély második Bemje

„1918 decemberének első felében csetepaték vannak a Maros vonalán, de aztán a demarkációs vonalat nyugatabbra teszik, ezért a katonai parancsnokságnak is el kell költöznie Kolozsvárról Nagyváradra. Kolozsvárra 1918 karácsonyának napján vonulnak be a román csapatok. Kratochvil első hadiparancsát 1919. január 13-án adja ki, abban elrendeli a fegyveres ellenállást az új demarkációs vonalon.”

A szerző részletezte, hogy milyen nehéz körülmények közepette vették fel a harcot az ellenséggel a Székely Hadosztály tagjai: „Tél volt és hideg, téli ruházatuk a katonáknak nem volt, ellátásuk akadozott, felszerelésük is hiányos volt” – mondta. „Mindennek tetejébe a magyar kormány szabotálta is tevékenységüket, például irányzék nélküli lövegeket küldtek nekik, amik így semmire sem voltak használhatóak” – hangoztatta Domonkos. A Székely Hadosztály ennek ellenére a demarkációs vonalon húzódó, több mint 200 km hosszú frontvonalat tartotta, egészen 1919 áprilisáig, amikor harcuk és helyzetük reménytelenné vált. A Székely Hadosztály utolsó hadparancsát, mely egyben a magyar hadtörténelem valószínűleg legmegrázóbb hadiparancsa, április 25-én keltezte Kratochvil Károly. A nagy hazafi, katona halála 1946-ban következett be. Akárcsak Horthynak, neki sem volt szervi baja, a fáradtság vett erőt rajta, ez oltotta ki életét. „Felőrölte a tudat” – olvasható a könyvben.

Domonkos László elcsukó hangon, Kratochvil Károlynak a katonáihoz írt soraival fejezte be előadását: „Valaki egyszer azzal a kijelentéssel tisztelt meg, hogy Erdély második Bemje vagyok. Nem pályáztam soha erre a szerepre. Csak arra, amire most is: hogy tartsatok meg jó emlékezetetekben úgy, amint én gondolok rátok.” A könyvbemutatón közreműködött Csoma Gergely budapesti képzőművész, csángókutató is, aki verseket, írásokat olvasott fel, utoljára Ferenczes István Sekler’s song című költeményét, mely, mint mondta, kiválóan tükrözi a magyarság mai lelkiállapotát. A vers így fejeződik be: „Megérsz egy pohárnyi sört, / körülkerített kis hazám, / Bálványos, Szejke, Kibéd,/ Csíksomlyó, gyönyörű magány, / vesztőhelyem, Postarét.”