Ferenczes István hajszálgyökerei

Az ő álomjelenete szerint a szülőföldjét elhagyni kényszerült, vándorbotot fogott, bujdosni induló apa szólt kisfiához ekképpen: „Aztán vigyázz a házra!” A gyermek tudakozó kérdésére viszont már nem jött válasz, az apa megfordult, s elkezdődött – ahogy majd az elbeszélésből kiderül – évekig tartó bujdosása Moldvában, az 1950-es évek első felében. Életrajzi ihletettségű művet írt tehát Ferenczes István, a minap Kossuth-díjjal kitüntetett költő és író, jeles székelyföldi kultúrateremtő férfiú.

Az elbeszélő élete egy-egy fejezetének „feldolgozásába” úgy kezd bele, hogy kiemel és felidéz a valós életből vagy – amint utaltunk rá előbb – az álmában látottakból valamely apró részletet. Ezek, az események tömkelegét, illetve az elmélkedéseket elindító mozzanatok általában az elbeszélő szüleihez kapcsolódnak, életük egy-egy sorsfordító pillanatához: magánéleti és kortörténeti – hogy a címet idézzem – veszedelmeikhez. A regénytörténet nem követi az időrendet. Kezdődik 1952-ben, amikor a politikai üldözötté lett apának hirtelen el kell tűnnie falujából, Csíkpálfalvából (azt találta „indítványozni” egy esti poharazgatás közben az új rendszer emberének, a „bodegásnak”, hogy Sztálin „pofázmányát” le kell venni a falról!), kisgyermekeit, feleségét s szülőföldjét elhagyva. Következik aztán 1944 ősze, amikor a szovjet támadás előli menekülés során egy balul végződő találkozás a „felszabadítókkal” az első gyermekét váró apának majdnem az életébe kerül. Újabb emléktartomány felidézésére ad alkalmat egy temetőlátogatás halottak napja előtt az 1990-es évek közepén, illetve a felmenők sírjainak rendezése. És így tovább…

A hét részre tagolódó mű mindenik egysége azt igazolja, hogy valóban minden ember élete – Ady szavait idézve – „millió gyökerű”. Ferenczes új munkája mindenképpen ezt támasztja alá, minthogy műfajilag is egyszerre tekinthető memoárnak, valamint történelmi dimenzióba helyezett család- és dokumentumregénynek. Így lehetett ugyanis megfelő keretet és formát biztosítani az író széles ölelésű merítésének – Illyés képletes megfogalmazását használva –, a hajszálgyökerek keresésének, ami által végső soron a székely-magyarság sorsának bemutatása végezhető el az elbeszélő- és értekező próza által adott lehetőségek között.

A személyes, illetve családi történet apró eseményeit ugyanis az író minden esetben kiszélesíti, és betekintést nyújt a történelmi mélységekbe. A kommunista elnyomó rendszer ellen szóló apa magatartásában például az egykori osztrák császári önkény ellen fellépő székelység tiltakozása is benne van, az 1764-es siculicidium áldozataié s a bujdosást választóké. Aztán indíték a történelmi múlt megelevenítésére az anyai, Gál-felmenők egyikének sírja. Gál János az 1848–49-es szabadságharcban századosként vett részt, halálra ítélték, majd várfogságra változtatták az ítéletet. Formai és nyelvi bravúrnak tekinthető, ahogy Ferenczes megírja a szabadságharcos előd fiktív emlékiratát, vagyis az író művének egyik fejezete memoár a memoárban…

Bujdosások, menekülések, szabadság- és osztályharcok, keresztutak története a székely-magyarságé – sugallja már fejezetcímeivel is a mű. Magának a teljes könyvnek a summája és végső üzenete különben a 650 oldalas opus egyetlen félmondatában is – mint cseppben a tenger – megtalálható, miszerint „hazát nem árulunk el, ezt a kishazát pláne soha, semmi áron.”