A harmincadik mérföldkő

– Ki jelölte a díjra?

– Tulajdonképpen ez manapság úgy megy, mintha versenybe indulnánk. Gyakorlatilag én kerestem meg Berecz András népdalénekest, Mihályi Gábort, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjét és Juhász Zsoltot, a Duna Művészegyüttes művészeti vezetőjét, hogy ajánljanak, ha ők is érdemesnek tartják. Már azt nagy sikerként könyveltem el, hogy nevüket adták a felterjesztésemhez. A díj mögött ott van az egész eddigi pályafutásom, az oklevélen álló cím – „legjobb a legjobbak között” – viszont nehéz felelősséget is jelent, és állandó önvizsgálatra késztet. Sajnálom viszont, hogy a járványhelyzetben elmaradt a nagy ünnepség és műsor a díjkiosztó kapcsán, és hát itthon is csak mi, fiúk, ünnepeltük meg a csapatban.

– Mi volt a szakmában és a hétköznapokban az idáig vezető úton a legemberpróbálóbb?

– A mindennapos munkával úgy vagyok, hogy azt szakmai alázattal kell elvégezni, úgy, ahogy kérik. Ami a nehezebb akadályokat illeti, azok az én saját projektjeim, vállalásaim. Bármiféle megmérettetést motivációnak és tanításnak tekintek, de minden versenykiírásra nem kapok rá: kitűzök magam elé egy célt, például bemutatni egy táncot, amivel szeretek dolgozni, vagy különösebben érdekel maga a tanulásának a folyamata. Még ezután szeretném megszerezni az Aranysarkantyús szólótáncos minősítést, a szakmában ez a legmagasabb visszajelzés az előadói képességekről. Ehhez két kötelező táncot és egy harmadik, szabadon választottat kell bemutatni. Tettem már kísérletet a cím megszerzésére, de két kategóriában indultam (legényesben és páros táncban), és a 3–3 produkcióval túlvállaltam magam… Az viszont meg máig jólesik, ahogy 2018-ban megnyertem a Tedd ki a pontot! nemzetközi legényesversenyt: a szabadon választott táncban az adatközlő táncának figuráiból a pillanatnyi ihletemre bízva szerkesztettem meg a produkciót, és bejött.

Visszatérve a napi munkára, nehéz a tánckarvezetés is, mert egyre jobban akarom csinálni, viszont ezt csak részben tudom megvalósítani, mert más elképzelések is vannak az együttes vezetésében. Nézetem szerint ez a járványhelyzet új lehetőségeket nyitott előttünk, amit nem használtunk ki úgy, ahogy lehetett volna. Igény pedig van a csapatban is a nyitásra, a kísérletezésre, a változásra.

– Mire költi a nyereményét?

– Egy részét például arra, hogy személyi edzőt fogadtam, aki felmérte a mozgásom gyenge oldalait, és azokat fejlesztem egy féléve. Amit megtanultam, a maga során a tánckarnak is átadom. Fontosnak találom, hogy mivel a testünket használjuk, olyan technikával mozogjunk, amivel a sérüléseket kivédjük. Nincs is az utóbbi időben annyi gerinc-, térd- vagy bokasérülés a tánckarban, mint korábban. Aztán még vásárolok a pénzből több viseletdarabot is, nem utolsósorban pedig egy része a közeledő esküvőmre van félre téve.

– Milyen jövőbeli terveket dédelget?

– Másodéves vagyok a budapesti Táncművészeti Egyetemen, először is azt kell tisztességesen elvégeznem. Van egy dédelgetett jövőbeli projektem, egy falujáró program, a Folkpedál. Arról szólna, hogy a fiúkkal biciklin körbejárunk pár háromszéki falut, és ahol fogadnak, ott – mint a frontról hazatérő katonák – egy kis előadást ajándékozunk a közösségnek. Szeretnék egy csűrszínházat alapítani a tusnádfürdői udvarunkban, kísérleti jellegű táncszínházi előadásokat tartanánk egy olyan színpadon, ami beltéri, de kintről is lehet nézni, és fordítva is működik. Inspiráló számomra például a szlovákiai Ifjú szívek táncegyüttes munkája. Táborokat is szerveznék, plusz lenne a megszokottakhoz képest az életmódra nevelés. A felhalmozott tudásom még gyarapítani szeretném, ugyanis nem állnék meg a néptáncnál, mert szeretem a más mozgásformákat is: indiai és izraeli kortárs művészeket követek, de tetszenek a step-irányzatok, a flamenco is. És meg kell találnom mindezek között az én saját utam, táncom, stílusom.