Tisztelet vagy elvárás kérdése?

Havi számlafizetési kötelezettségeknek eleget tévő emberek állnak sorban az egyik telekommunikációs szolgáltató csíkszeredai pénztáránál.

Két idős hölgy és egy megtermett fiatalember várakozik előttem. A törlesztést igazoló bizonylatot kiállító nő büszke, sőt már-már lenéző vigyorral emeli fel két kezét és dobja oda az első idős asszonynak, hogy szíveskedjék románul mondani az adatait, mert egy mukkot sem ért magyarul. Az ügyfélnek meglepődöttség suhan át az arcán, majd darabosan, minden szót láthatóan kétszer is átgondolva kiizzadja magából a kért dolgokat.

Az őt követő, bal kezében járóbotot tartó, ránézésre is nyolcvan év fölötti hölgy zavarodottan – egyéb lehetőség híján – próbál mosolyogni, magyarul szólva a pénztároshoz. A lenéző vigyorba némi megvetés keveredik, ahogy a pult túloldaláról visszapattan a „románul, kérem”. A kommunikáció itt elakad, a fiatal kiszolgáló némi sóhajjal kísért szemforgatás után papírfecnit nyom elé. „Írja le a nevét” – hangzik el románul. Az előttem lévő fiatalember ekkor halkan felszisszen, majd finoman a néni mellé hajol, elmondva neki, hogy mit kérnek tőle. Régi időket idéző betűk kanyarodnak a papírra, a mintegy két perces művelet után visszavett papírlapot nézegetve a pénztáros elröhögi magát. „Nem tudom kiolvasni” – adja kaján vigyorral az egyre nagyobb sorban álldogálók tudomására. A segítőkész férfinél ekkor elszakadt a cérna.

„Nem szégyelli magát?” – förmedt visszafogottan rá a pénztárosra, majd – tökéletes román kiejtéssel – kijelentette, hogy itt addig fizetés nem lesz, míg az önteltség szobrának mintául is szolgálható nőt nem váltja fel egy olyan munkatárs, akinek nem okoz nehézséget a kellő tisztelet megadása mellett a magyar nyelv minimális ismerete. Feszült pillanatok következnek, ezzel a testtömeggel még a biztonságiak sem nagyon kívánnak szórakozni. Végül az ideges fiókvezető lép közbe, akinek a férfi románul beszélgetve vázolja a helyzetet, majd megkérdi, hogy beszél-e magyarul. A főnök bólogat, így hamar azt az utasítást kapja, hogy csüccsenjen a számítógép elé és végezze el azt, amire inkompetensnek bizonyult az alkalmazottja. Helyeslő morgás fut végig a mögöttük várakozó soron, ahogy vörös fejjel, a kikövetelt megaláztatást kényszerűen tűrve kiszolgálja a járóbottal is nehézkesen bicegő asszonyt – akinek hálás arckifejezése mellé könnyek is gyűlnek a szemébe, miközben röviden elmeséli, hogy a kis magyar világ után a mezőn töltött évtizedek alatt nem volt sem alkalma, sem ideje megtanulni a román nyelvet.

Az öregasszony segítségére siető fiatalember kiállása és „konoksága” pontos választ adott a címben szereplő kérdésre: a többségében magyarok lakta városban elvárás a tisztelet. Nemcsak a nyelvhasználat jogának biztosítását, hanem az ügyfelekkel szembeni viselkedést tekintve is.