Sóadó a sóhivatalnak

Egyetlen dologgal nem vádolható a kormányfő – nevezetesen azzal, hogy ötlettelen lenne. Nem az! Ám minden, amit eddig kitalált, smafu ahhoz képest, amit ma ötölt ki. Mert, ugye az, hogy a fizetéseket negyedére vagdalja vissza, kézenfekvő. Azt már ő is tudja, hogy fizetések vannak, következésképpen van amit visszavágni. A nyugdíjakról is hallhatott valamit, hát azokat is megnyírbálja 15 percenttel. Ha már vannak. És ha már lehet. Aztán ott vannak az ösztöndíjak. Nosza, adózzon az a nyomoronc diák, doktorandus, oskolás. Ha már tanul. És van ugye gyermeknevelési segély. Hát ki hallott már ilyenről?! Ha valaki gyermeket csinál, lelke rajta, nevelje fel maga, segítség nélkül. És egyáltalán – száz-kétszáz évvel ezelőtt hol volt gyermeknevelési segély?! Ápoljuk hát történelmi hagyományainkat, bízzuk a gyereket a szülő gondjaira. Hátha belegebednek mind a hárman. És ha már eszébe jutott ez a gyermek-dolog, ugorjunk hát még egyet. Vegyük el a kelengyepénzt. Elvégre hol van az előírva, hogy minden maszületett csecsemőnek kelengyében kell felnőnie?! Nőjön ahogy tud, vagy ahogy tudja nevelni az az átkozott szülő, akinek máson sem jár az esze, csak a gyermekcsináláson. Le hát a kelengyepénzzel! Az utolsó vasig.

És amikor az eszméjének futtatása közben eljutott idáig, támadt egy még ragyogóbb ötlete. Fizessen sóadót a mindennapi halandó! Egy kicsit meg kell magyarázni a dolgot, felöltöztetni válság-köntösbe, s mindjárást érthető lesz. Miben halnak meg az emberek leggyakrabban minálunk? Hát infarktusban meg agyvérzésben. És mitől lesz nekik infarktusuk meg agyvérzésük? Hát a sok sótól, amit megesznek. Nem jó, egyáltalán nem jó, hogy annyi sót eszünk. Nosza, vessünk ki hát rájuk sóadót. Azok, akik sózzák az étkeket, fizessenek plusz adót. Elvégre nem lehet csak úgy halomra gyilkolászni a békés fogyasztókat konyhasóval! A gyorsétkezdékénél – mindközönségesen fast foodoknál – már bevált a módszer. Ők már fizetik az államnak a gyorshabzsolási adót a hamburgerért, forrókutyáért, meg egyéb ilyen egészségtelen hóbelevancokért. Most fizessenek azok, akik sót tesznek a levesbe, a kenyérbe, a halkonzervbe, a száraztésztába, a sóletbe, a sóstangliba.

Áttételesen – fizesse meg azt az adót az, aki az ilyesmit megeszi. És ezt holtkomolyan javasolta. Aki eddig ki sem nézte volna belőle ezt az ötletességet, hát most már nézze ki. Ha netán – az eddigi kitalációi ellenére – ötlethiányban szenvedne, tudok még ajánlani néhány használhatót. Fizessen mindenki illatdíjat, aki virágzó akácfák, orgonabokrok, nyitott pöcegödrök táján sétál. Fizzesen mindenki járdakoptatási különdíjat. Ez azól az se legyen kivétel, akinek mindkét lábát amputálták. Elvégre korábban neki is volt. Lélegzetvételi adót is kelljen fizetni, mert azért az az ájer sincs ingyen. S itt van még a nagy lehetőség – fizessünk nézési adót! Aki néz – de nem lát – fizessen. Elvégre nem lehet tolerálni, hogy holmi FMI-s góré, nevesen az a jöttment Dominique Strauss-Kahn csak úgy, a világ képébe vághassa a képernyőkön keresztül, hogy ő bizony nem mondott olyat, hogy azt a 25 százalékos csökkentést be kell vezetni. Mi több, odáig ragadtatja magát, hogy aszongya – ő kifejezetten ellenzi ezt a nyirbálást. Na, aki ilyet néz, az fizessen nézési adót! Aztán még be lehetne vezetni a kalodát, spanyolcsizmát, hüvelykszorítót, élve égetést, vízpróbát, felnégyelést, elevenen nyúzást, lábtól akasztást. Bizony mondom néki, egészen biztos, hogy ki lehetne szorítani ezekkel még valamit ebből a dőzsölő országból.

S május 31-étől vezessék be a miting adót, tiltakozás illetéket, sztrájkdíjat, felvonulási taxát mindenkinek, aki általános sztrájkol.

De azért ezt a sóadót csak tartsák meg. Öröm lesz nézni, hogyan perkálnak majd a parajdiak, görgénysóaknaiak, tordaiak, rümnikuszörátiak, akik eddig csak úgy dőzsöltek a sok sóban.