Remegő gyertyafénynél

Ilyenkor dérrelbélelt fázós hajnalokra ébredünk, s már kora reggel készülődünk a temetőkbe, hogy elvigyük életünk még pislákoló valóságát oda, ahol számot adunk önmagunk előtt az eltelt évekről, a múló napokról, arról, hogy mennyire vagyunk még képesek az emlékezésre, az önmagunk keresésére és megtalálására, mert tulajdonképpen azért is megyünk ezen a napon a temetőkbe, hogy valahol önmagunkat találjuk meg és igazoljuk – még élünk, még itt vagyunk, még tudunk emlékezni az előttünk járókra, akik megtisztították az utat előttünk, hogy gyermeki örömmel vegyes bámulattal nézhessünk bele a gyertyák imbolygó, remegő, pislákoló, aztán új erővel fellobbanó lángocskáiba; tulajdonképpen eleinkben is önmagunkat keressük, csak ürügyként szolgál az elmúltak előtti tisztelgés arra, hogy számot vessünk saját mulandóságunkkal, szembesüljünk azzal, hogy a földi pályafutásunk értelem- és törvényszerűen véges, s amikor a kisgyerekeket kézenfogva visszük a sírkertekbe tulajdonképpen az ő szemüket is arra akarjuk rányitni, hogy önmagunkkal, önmagukkal szembeni szent és emberi természetből adódó kötelesség november elsejéken emlékezni a korábban itt járókra, megtisztelni önmagukat az előttük járók emlékében; van ezeknek a november elsejéknek egy másik, gyakran ki sem mondott, de örökké jelen lévő belső kényszerből fakadó történése is – amikor a sírkerteket járjuk, amikor már elegett tettünk a közvetlen elődeinknek kijáró emlékezés felemelő kényszerének, elmegyünk olyan hantokhoz, amelyekhez anyakönyvileg ugyan nincs közünk, de valami belső kényszer visz arra, valamilyen belülről fakadó indíttatás sarkall, hogy gyertyát gyújtsunk azoknak, akik messze földön, rég elfelejtett csatamezők mellett hevenyészett bakatemetőkben porladnak, akiknek nem adatott meg, hogy gyermekek, unokák, dédunokák állják körül az örök nyughelyüket, s ezeken a helyeken emlékezünk azokra is, akiknek nem jutott temető, roskadó kereszt, mert ők is a miénkek; és elmegyünk olyan hantokhoz is, amelyek alatt nem-rokon, nem-ismerős, de közvetlen szülőhelyünkön egykor élt, egykor érte felelősséget, munkát vállaló egykor-Emberek alusznak, mert ők is a miénkek; s ha mindezt már megtettük november elsejéken, egy kissé úgy érezzük, hogy könnyebbek lettünk egy teherrel, leszakadt rólunk egy súly, könnyebbé vált az élet terheinek mindennapi viselése – mert mi is a miénkek vagyunk velükkel együtt.