Rovatok

Néhány éve még csak istállók mellett verte az eső, szárította a nap, érlelte az idő. Legfeljebb horgászatokra vitték magukkal, akkor sem szívesen. Szükséges rosszként tekintettek rá, hiszen a legnagyobb jóindulattal sem volt kényelmes, könnyű viseletnek mondható. Minden bizonnyal meg is maradt volna egy egyre szűkülő réteg státusszimbólumának, ha a fiatalság egyik legkedveltebb nyári szórakozásformájának számító fesztiválokat a valósnál körültekintőbben szervezik meg.

Aki ugyanis járt fesztiválon, tudja, hogy ott elég kevés dolog szabhat gátat a felhőtlen bulizásnak, a tartós (és tapasztalataim szerint elég gyakori) eső azonban éppen ilyen: sok koncertsorozatot réteken, kiterjedt, poros-füves terepeken szerveznek meg, amelyek megázva könnyedén sártengerré változnak. Ez ellen pedig egyre többen nagyanyáink, nagyapáink módszerével védik magukat: gumicsizmát öltenek, abban tapicskolnak vígan, új divatot teremtve.

Mert míg néhány éve hiánycikknek számított – azok, akik meglovagolták a kialakulóban lévő divathullámot, kisteherautók rakteréből árulták tíz lejért a használt darabokat –, mostanra majdhogynem alapkövetelmény lett a rojtos farmer, partinapszemüveg és a buborékfúvó mellett. Esőben kétségtelenül ez számít a felsoroltak közül a leghasznosabb kelléknek, bár egész éjszakás hordása után a lábak biztosan megkönnyebbülnek, ha megszabadulnak a tehertől. A csizma lehet egyszínű, klasszikus, nagyszüleink stílusában, a fesztivál legmenőbbjei azonban a különféle színes mintákkal, esetleg extrákkal ellátott lábbelik – egy egészen egyszerű öltözéket is feldobnak, bár ezeknek már megkérik az árát.

A gumicsizma valódi őrületté vált: megihlette a legnagyobb divattervezőket, akik többé-kevésbé ízléses, rövid és hosszú szárú modelleket kreáltak, melyeket méregdrágán kínálnak eladásra. Ezek olcsóbb változatait mostanra mindenütt láthatjuk: pöttyös, virágos, masnis gumicsizma virít már a bóvliüzletek kirakataiban is, hogy ne csak a gazdag – egyébként esőben gyalog sosem járkáló – városiak, hanem a szerényebb körülmények közt élők is hozzájussanak. Aki pedig nem elégszik meg a kecses, lábszárhoz idomuló gumicsizmák nőiességével, már magas sarkú fazont is választhat. Megrögzött lapos talpú cipőviselőként szívesen meghallgatnám annak tapasztalatait, akinek már volt ilyesmi a lábán.
A dizájnos esernyők, esőkabátkák után tehát a kaucsuk vagy műanyag lábbelik terén is áttörés történt. Egészen jól jövedelmező ötlet volt ez, hiszen amíg világ a világ, eső mindig lesz. Oké, talán Afrikában és más sivatagos környezetben annyira nem népszerűek a gumicsizmák, de a mérsékelt égövön teljes iparág épült rájuk. A tervezők fantáziája pedig máris zabolátlanul csapong: gyártanak cipőre húzható, azonos alakú gumitokokat, és egész formátlan, legtalálóbban talán cipőesőkabátnak nevezhető förmedvényeket is, természetesen virító színekben – mindazoknak, akik egy bőrcipő árát szánják arra, hogy ne csak ízlésficamukat bizonyítsák, de lábuk egészségét is kockára tegyék az elégtelen szellőzés miatt.

Már előre félek, hogy megérjük, egészségvédelem és nedvesség elleni védekezés címszó alatt egyesek a nehézbúvárok vízhatlan ruháit alakítják majd utcai viseletté, netán hogy a strandkalapok mintájára méretes gumifejfedőket terveznek. Sőt az is megtörténhet, hogy egyszer majd olyan sprayt tarthatunk a kezünkben, amellyel befújhatjuk ruháinkat, hajunkat, s ezzel vízlepergetőkké, netán víztaszítókká válunk. Persze értem én, hogy az esőben meg lehet fázni és betegedni, de nézzük a helyzetet logikusan: a legnagyobb zuhogásban úgysem erőltetjük a gyaloglást, bármennyire sietünk is. Ha pedig teljesen elszokunk az akár csak szemerkélő esőtől, olyanok leszünk, mint akik rendszeresen strandra járnak, de kerülik a medencéket, és egy-két vízcsepptől is ódzkodnak: számos kellemes élményt is kihagyunk. Abban az esetben én is támogatom a városi gumicsizma-viselést, ha azért kell, hogy gyerekek módjára a pocsolyában tapicskolhassunk.