Nem azért vannak

Sok kérdés felmerül a hétfői légi balesettel kapcsolatosan. A tragédia vélt okai, a mentés részletei, a hatóságok impotenciája sok vitát gerjesztettek, de túl sok meggyőző válasz nem született még. Egyet kivéve: még egy titkosszolgálatról derült ki, hogy teljesen felesleges fenntartani.

A vészhelyzetben nyújtott teljesítmény sokat elmond azokról az állami intézményekről, amelyekre az ilyen és hasonló esetekben szerep hárul. Ezek az intézmények tulajdonképpen csak egy dologhoz értenek vérprofi módon: a felelősség áthárításához. A botrány nyomán Victor Ponta kormányfő kirúgott néhány embert, mások önként távoztak, de attól a rendszer nem változik. A rendszer ugyanis arról szól, hogy a kulcsfontosságú tisztségeket pártállástól függően osztják ki, a hozzáértés helyett a szolgalelkűség az egyedüli szempont. Így hát hiába csapják el valamelyik vezérbohócot, ha a helyére egy pont olyan kaliberű alak kerül. Ugyanott leszünk, mint egy nappal korábban.

Magáért beszél, hogy a Különleges Távközlési Szolgálat (STS) képtelen volt a helyzetmeghatározásra, ehelyett egy 200 négyzetkilométeres területen túráztatta a hegyekben a mentőcsapatokat. Nem is könnyű felsorolni, hogy hány intézmény vett részt az akcióban, amelyben versenyt futottak egymással, hogy elnyerjék a legtökéletlenebbnek járó címet. Két ember halála bizonyítja, hogy szoros volt a mezőny. Ahelyett, hogy az ilyen jellegű mentésekre kitalálnának egyetlenegy intézményt felruházva minden szükséges jogosítvánnyal és felszerelve minden technikai kütyüvel, azt láthattuk, hogy az egyik túlélő telefonos segítséghívása alapján a STS megadta az igen tág koordinátákat a katasztrófaelhárításnak, amely mentőt, hegyimentőt, tűzoltót indított összevissza. Elindultak az önkéntesek, a környékbeli lakók és egy off road klub tagjai is. Természetesen nem az állami intézmények szakemberei értek ki a helyszínre először, hanem a helyi erdészek, akik aztán az önkénteseket is odanavigálták. Ők nem álltak kapcsolatban a STS-vel, GPS-adataik sem voltak. De őket igazán érdekelte, hogy mi történik, segíteni akartak. Akárcsak azok, akik vizet vittek a sérülteknek, és a saját ruháikat adták rájuk, hogy ne fagyjanak meg. A hatóságok még jó sokáig pingpongoztak egymással, míg a gép lezuhanása után hat órával a közelbe kerültek a mentőcsapatok. A hegyről az önkéntesek hozták le végül a sérülteket, a katasztrófavédelem őrületbe kergetett egységei fordulhattak is vissza.

Nem hiszem, hogy egyszerű lett volna ez a mentési akció. Fotelből kommentálni nyilván könnyű. Sötétben, ködben, hóban botorkálni azonban nem leányálom. Nem is a mentőcsapatokkal van a bajom, hanem azokkal, akik irányították őket a vészhelyzetben. És azzal van bajom, hogy a történetben egy titkosszolgálati szerv szerepet kapott. El is cseszte méltóképpen.

Ahogy a kenyérboltos mondta valamelyik reggel: na persze, a repülőgépet nem sikerült idejében megtalálni... Ám ha a Hargitára tűzött volna ki valaki egy magyar zászlót, öt percen belül mindent és mindenkit bemértek volna. Na, ez a lényegük ezeknek a titkosszolgálati izéknek: nem azért vannak kitalálva, hogy segítsenek, hanem hogy kukkoljanak.