Nagy arcok évtizede

Tele vagyunk megmondóemberekkel. Ezek az emberek mindig tudják, hogy mit és hogyan kell, illetve főként azt, hogy hogyan kellett volna megcsinálni, kitalálni, megtervezni, megépíteni, felújítani, hasznosítani. Megmondják hezitálás nélkül, hogyan szeresd a párodat, etesd a gyerekedet, mérd a lázát, mit kell csinálni a kutyával, ha nem eszik, vagy ha kullancs akaszkodott bele. A megmondóemberek a lakberendezés terén is otthon vannak, de jártasak a mezőgazdaságban, kenyér- és süteménysütésben, illetve a tudomány számos és számtalan területén is. A politikában véleménybajnokok, az egészségügyben pedig utolérhetetlenek, minden nyavalyára tudnak orvosságot és sarkos álláspontjuk van az összes orvosról, aki közel vagy távol gyógyításra adta a fejét. A megmondóemberek ki tudnak javítani, ha helyesírási hibát vétek, és akkor is, ha nem, de ők úgy gondolják, hogy mégis. Helyre tudnak igazítani, ha esetleg olyan témát dolgoznék fel olvasóimnak, ami szerintem igen, szerintük viszont nem érdekes, ha pedig mégis érdeklődésükre tarthat számot az írás, akkor bizonyára nem fogom tudni azt olyan megközelítésben tálalni, ami elképzelésüknek, világszemléletüknek és vérmérsékletüknek megfelelne.

A megmondóemberek nem egyszerre tudják mindezt, amit felsoroltam, és nem egyedül vannak. Sokan sok területre szakosodtak, sokak munkájába, életébe szólnak bele, sokakat oktatnak ki. Főként az internetes hírportálok hozzászólói között lehet őket felfedezni, de a Facebook is nagy teret nyitott nekik, sőt, mondhatni, lételemük lett. Csak az nem fér a fejembe, hogy honnan ez a rettenetesen sok önbizalom ehhez a nagyon sok megmondáshoz. És, hogy ez a sok nagy ego vajon mire alapszik?

A megmondóemberek és asszonyok, akik többnyire tisztes kort értek már meg, régen estefele a kapu előtt ülve konferenciáztak, ítéltek élők és holtak felett. Most már korhatár és helyszíni korlátozás nélkül lett egy nagy pletykapad az egész világ.