Mindnyájunknak el kell menni...

És nem akkor, vagy nem csak akkor, ha Kossuth Lajos még egyszer üzen valamit. Nem kell üzengetésre várni. Eleget kárhoztattak bennünket azért a Kossuth-nótáért. Márcsak olyan a magyar – mondogatták és mondogatják mostanság is –, hogy neki nem elég egyszer szólni, ha baj van. Türelmesen kivárja, amíg mégegyszer szólnak, hogy végre megmozduljon. Amikor már talán késő is indulni. A felvetésben van némi hamisság, ugyanis pontosan ’48–49 példája bizonyította, hogy első szóra elindultak és nem egyek-kettők, tízek-százak, hanem ezrek, tízezrek, hatalmas tömegek. A bizonytalanba, a be- vagy kiláthatatlanba. Ott is maradtak számosan a csatatereken, később a várbörtönökben, vagy szétszóródva a világ menekvést adó tájain. De mentek. És nem kérdezték, hogy épp melyik divatos, vagy kevésbé divatos párt, oldal, szervezet vagy egyesület hívta őket. Korábbi ellenségek váltak újra barátokká, de legalábbis fegyvertársakká akkor, feledésbe hulltak vélt vagy valós sérelmek. Egyetlen szent cél érdekében sutba vágtak sértettséget, nézetkülömbséget, érdekeket és külömbözőségükben is egységes célirányokat, mentek, mert úgy érezték – menniük kell. 

Ha most hívás nélkül elmegyünk a megemlékezések színhelyeire, akár napjában többször is, ha nem arra figyelünk, ki szervezett, miért, ki akar mundérbecsületet óvni, káderlapot fényesíteni, tiszavirágéletű érdemeket szerezni szervezéssel, rendezéssel, önmagunknak teszünk szolgálatot. Önmagunknak, akik egyszerűen „csak” magyarok vagyunk, szín és sallang nélkül. És ez az önmagunk szolgálása nemes kényszer. Mert azzal, hogy saját önbecsülésünknek szerzünk érvényt, hogy ott vagyunk, mert úgy érezzük, hogy ott kell lennünk, talán egy kicsit meg is vigasztal a nap mint nap elszenvedett sérelmeinkért, a beteljesületlenségeinkét, s talán erőt is ad a közösség mindeható ereje a ránk váró nehézségek könnyebb elviselésére. Nem valakiért, valakikért megyünk. Önmagunkért és azokért, akik utánunk jönnek. S egy kicsit azokért is, akik most messze földön talán irigykedve tekintenek ránk villogó képernyőkön.

Nincs párt, nincs platform, nincs szervezet. Március 15-én csak mi vagyunk. S ennél becsületesebb, fontosabb ok nincs is arra, hogy elmenjünk a megemlékezések színhelyeire. Bárki is szervezze azokat.