Mennyi az annyi a cirkuszért?

A minap azon morfondíroztam magamban – és nem csak –, hogy ezzel a népszavazgatással alaposan hozzányúltunk magunkhoz. Mielőtt még valaki pajzánságért megfeddne, pontosítok: hozzányúltunk a saját, szinte már nem is létező pénzünkhöz. Merthogy a kormányzat a szavazás után töredelmesen bevallotta – 95 millió lejt költöttek a huszonkilencedikei banzájra. S ezt a pénzt a költségvetési tartalékból vették ki. Namármost. Én nem hiszem el nekik. Sem az összegszerűséget, sem azt, hogy a tartalékalapból vették volna ki. (Egyáltalán – van-e még valami abban az alapban?) Sokkal több volt minden bizonnyal, s nem a tartalékból, hanem a mi zsebünkből húzták elő. Hogy miért nem hiszem el az összeg nagyságát? Mert kicsinylem. Annál sokkal többet költöttek. Történt, hogy a megye prefektusa – még a szavazgatás előtt – kijelentette, hogy 2,80 lejt költenek választónként a szavazásra. Most jön a kormány s überel. Hogyaszongya nem annyit, többet. Kiszámoltam – nekik 11,23 lej jön ki szavazónként. Na, ez még így is kevés, mondhatnám lepkeszellentés a hajcihőhöz viszonyítva. Amikor egyszer már hazudtak nekem, feljogosítva érzem magam, hogy most se, ezt se higgyem el nekik. No, de tegyünk úgy, mintha elhinnénk azt a 95 milliót. Mit lehetett volna kezdeni ennyi pénzzel? Voltak szemfüles közgazdászok, matematikusok, ilyen-olyan szagértők, aki kiszaglászták – ennyi pénzből lehetett volna építeni öt kilométer autópályát. Annyiért kilométerenként, amennyiért nálunk szokták. Mert máshol olcsóbban szokják. A különbség azok között és miközöttünk az, hogy ott el is készül. De számoltak másként is. Három kórházat lehetett volna ennyiből korszerűsíteni annyira, hogy megfeleljen az uniós elvárásoknak. Na meg a betegekének. De nekünk – nekik – banzáj kellett. Nem autópálya és nem kórház. Volt ennek a népszavazásnak egy másik érdekessége is. Drágább volt, mint az öt évvel ezelőtti. Akkor „csak” 60 milliót paltak el egy eleve kudarcra ítélt voksolásra. Azóta fejlődtünk – kevesebb a szavazópolgár, de legalább több a költség.

A császárkori Rómában a nép követelt. Cirkuszt és kenyeret (panem et circenses). Azóta sokat fejlődtünk. Most nem a nép, hanem annak csak 256 képviselője követel. És csak cirkuszt. Kenyér már nem is kell. Jó nekik a kalács is. Különösen, ha mi, választópolgárok fizetjük. Márpedig fizetjük. Még akkor is, ha felkopik az áll(am)unk. És felkopik! S még ránk haragszanak, amiért nem nagyon mutattunk hajlandóságot arra, hogy egy cirkuszi előadásban elvállaljuk a bohóc szerepét. Úgy van az, hogy mi a cirkuszt csak ponyva alatt szeretjük, s csak akkor, ha mások játszanak a porondon, nem minket akarnak odakényszeríteni. Na, és nem velünk fizettetik meg a menedzs és a manézs bérét.